Gondolatok az otthon-iskoláról

Idén harmadik éve csináljuk az otthontanítványozást. Minél több, annál jobb- most már ezt mondom.
De korántsem indult olyan könnyen, nekünk is kellett hozzá néhány év, hogy rászánjuk magunkat. Sőt, egyszer már belevágtunk, de a helyi iskola támogatásának hiánya és az én tapasztalatlanságom miatt, meg mert harmadikos fiunknak nagyon szimpatikus volt a tanító néni, végül elbizonytalanodtunk.
Aztán újra nekivágtunk, most már más iskolát keresve. A reménytelenségben Isten az ölünkbe pottyantotta ezt az ajándékot: szó szerint egy piacon, paradicsompalánta-vásárlás közben lépett elém a megoldás egy rég nem látott osztálytársam személyében. Erről később felteszek egy történetet.

Azóta sokmindenen átmentünk. köszönöm, hogy annyira értékeltétek, hogy egyes nehéz fejezeteket itt is megosztottam.

Idén megint úton leszünk, a szó minden értelmében. A tanmenetünkből néhány dolgot elhagytunk, néhány kissé döcög így év elején, néhány viszont gyémántkeménységgel vésődött az órarendünkbe. Ilyen a Világmisszió. A népekért nem lehet elég buzgón imádkozni. Egyik legnagyobb örömöm, mikor fiainkat olyan országokért, népcsoportokért hallom hozzáértéssel és szívvel-lélekkel imádkozni, akikről azelőtt fogalmunk se volt.

Az idei év az idegen nyelvek éve lesz. Ez az egyik újításunk. Most, hogy már angolul jól megtanultak (a nagyok legalábbis), a németet is felvettük. Matyival a franciát próbáljuk újra aktivizálni, Ábel pedig továbbra is hűen elhívásához, spanyolt tanul. Hozzáteszem, spanyolul én sem tudok, de vannak segédeszközeink.
Ismeritek a busuu.com-ot?

Ellenség a matekórán(/m) ?

Az otthontanítványozás, vagy életiskola nem csupán a kakaós történetolvasásokról, szép napokról, az izgalmas kirándulásokról, az iskolaidő alatt elkapható különleges lehetőségekről, üres sípályákról és bónusz fánkgyár-látogatások ról szól. Na, ezzel még talán újat se mondtam. Minden konferencián elmondják, hogy vannak jó napok, és vannak nehezek, amikor az ember azt hiszi, hogy ő az egyetlen, aki még azt az 1/3/6/9 gyerekét se tudja koordinálni, más bezzeg vasalt, sikeres, jól nevelt gyerekeket produkál ugyanez idő alatt... Fiaim, hála Istennek, mikor ilyennek látnak, rögtön körbeölelgetnek és biztosítanak róla, hogy ez most egy rossz nap, de lesz szebb is, "tudod, mondták a konferencián...", vagy épp azzal biztatnak, hogy majd lesz rosszabb is, ha már Bibliánk se lehet, vagy ilyesmi...

A mai történet egy azok közül, amiket nem választanék, ha mondjuk Isten előre megkérdezné az életem egyes darabjairól, hogy kérem vagy nem. Nem kérdezi, mégis mindig kiderül, hogy igaza van, mikor adja...

Korán ébresztettem a két iskolás fiamat, hogy már reggeli előtt végezzünk a matekkal. A barátnőm módszere, nekünk is jól bevált. Korai kelés, rövid igeolvasás és erőgyűjtő imádság a nagyoknak. Illés, aki még óvodás, tovább alhat, mégsem csúszik ki a kezünkből az idő. Az otthontanítás egyik nagy előnye épp ez, hogy a legjobb időket lehet kiválasztani a munkára.

Matyi csendesség után kiment elsöpörni a havat, majd felfrissülve és a jól megérdemelt jutalmát bezsebelve a feladatához ült. Testvére is előjött, és nekiálltunk a mateknak. Minden rendben volt, amíg én dolgoztam a feladattal. De amint átadtam a ceruzát, mintha a csillagok legendáiról meséltem volna az elmúlt percekben, teljes értetlenséggel állt kisfiam a számok és betűk előtt. Újra elmondtam. Megmutattam. Csak rosszabb lett. Akkor  a+b-t írjuk fel...úgy, most számokkal. Nem megy. Lesz belőle ab, vagy a=b, vagy valami egész más, csak az nem, ami kell. Próbáljuk újra. Minden mondat után: érted? Igen. O.K., akkor most te. Nem. Nem és nem. Kezd feszülii a helyzet. Máskor ennél nehezebb is megy, ha nem, akkor gyakoroljuk, de most mintha UFOknak szónokolnék.  Magamban fohászkodom. Hangosan pedig kilátásba helyezem, hogy a későbbre tervezett éttermi túránkra csak az jöhet, aki elvégezte a feladatát. Értetlenkedés, ellenállás, mi az, hogy, hisz azt mondtam, megyünk. Megyünk is, csak nem az, aki nem végzi el addig a dolgát. Ugye, senki nem gondolja, hogy egy munkanapon nem kell dolgozni? Azt nem. Merevített kép. Füzet, gyerek, mozdulatlanság percekig. Mi van itt? Magamban küszködöm, vajon tényleg így leblokkolt, lehet-e ennyire leblokkolni, vagy ez már kóros, persze, ha igazi. De mi van, ha csak lustaság és nem-akarás?

 Hullámokban próbálok pozitív és biztató lenni, kiigazítani, segédvonalakat húzni, hogy már lehetetlen legyen összekeverni a dolgokat, aztán döbbenettel látom, hogy mégsem lehetetlen.  Az ellenség lehengerlő erővel ordítja a fülembe, hogy „lúzer,lúzer, teljesen feleslegesen csinálod, látod, az egész munkád megy a kukába, add fel, hidd el, hogy itt mindenki teljes csőd, veled az élen”...Én meg, mint egy hős, felemelt fejjel ...helyett kétségek közt, könnyeimet nyelve bemegyek a fürdőbe, ahol magam vagyok. Sírva borulok le, és az egyetlen értelmes ötletem, hogy imádkozom.

 Ebből jön a  másik: a telefonért nyúlok, és vészjeleket küldök 5 gyerekes imaharcos-társamnak, ahogy megegyeztünk, ha S.O.S. imakérésünk van. Elkezd kiderülni az ég. Tudom, hogy Neki, Atyámnak  Kisvirág vagyok ilyenkor is, mikor mindenki-én is- egy tépett levélnek lát. Igen, Ő itt van és velem van. De ki ellen zajlik ez a félelmetes erejű tusa? A fiammal küszködöm? Bizony, nem. A matek az ellenség? Dehogy. Az Ördög, a Szétdobáló? Hát nem túl kicsi ügy ez neki? Minek túlbonyolítani? Mindenkivel előfordul, hogy nem megy a matek. De nem, most ez más.  Elég rég járok már Vele, tudom. Nem emberek ellen van tusakodásunk...és amikor erre a felismerésre jutok, abban a pillanatban a megoldás is ott van. Már megyek is ki a fiúkhoz, és akcióba lépünk. Tudják ők jól, mi az imaharc, tudják jól, milyen másokért közbenjárni, és tudják azt is, ki van a másik oldalon. Amikor halkan szólok, hogy tegyenek le mindent és jöjjenek a szoba közepére, ott vannak. Letérdelünk és imádkozunk. Kérjük Istent, hogy a gyengeségünkben Ő legyen erős, kérünk bölcsességet, amiről épp múlt héten tanultuk, hogy készséggel adja (Jakab 1,5), és megköszönjük, hogy Ő ennyire szeret bennünket. Megvalljuk tehetetlenségünket és kérjük az Ő győzelmes erejét.

Ezzel az imádsággal minden megváltozott. Minden helyre került. Minden értelmet nyert. Újra egy csapat vagyunk, méghozzá a Győztes oldalán. Győztesek vagyunk már most, holott még ott tornyosulnak a számok megoldatlanul.

Aztán az is megjön. Az idő lassul le, vagy Ábel táltosodik meg, de elkészül időre és a kalandos éttermi konyhalátogatásról sem késünk el.

Hát, igen. Nem véletlen mondják, hogy a gyerekek a legjobb út az intenzív formálódáshoz/megszentelődéshez. De semmivel nem cserélném fel, és hiszem, hogy ha valamit, akkor ma azt egy életre megtanulták, hogy ha úgy tűnik, minden összedől, ha teljes a reménytelenség, akkor nekünk még mindig van egy reménységünk: leborulhatunk az Atya elé, és megkaphatjuk a Csodát. Nem a siker, nem a jó eredmény a csoda. Ez mind keveset ér. A csoda Ő maga, és hogy elveszettségünkben Elé borulhatunk, és Ő felemel, sziklára állít minket. És az, hogy ezt jártomban-keltemben, napkeltétől napnyugtáig taníthatom, vagyis úgy, ahogy Ő mondta nekünk, azoknak, akiket rám bízott, és akiket a legjobban szeretek, .