A dél-arizonai indiánok ma

Az itteni 4 legnagyobb indián (native American) törzs mindegyike a Pima indiánok utódja. Hohokam vagy Hohogam néven is emlegetik ezt a közös családot, de az a mai álláspontjuk szerint politikailag nem korrekt, tehát jobb kerülni ezt a megnevezést.

A Pima utódok közül mi a Tohono O’Odham és a Gila River Indian Nation tagjaival ismerkedtünk meg közelebbről, illetve sokmindent megtudtunk róluk a köztük szolgáló misszionáriusoktól is.

Eredetileg ez a 4 törzs (a Salt River Indians is ide tartozik) a terület békés népei. A Tohono O’Odhamok egykori területe átnyólik a mai Mexikóba. Ez elég nehézkessé teszi a törzsi összetartást, akadnak családok, amelyeket a vasfal (ld. This is Mexico! C. bejegyzést) kettészelt, és igen bonyolult a törzsi élet is úgy, hogy két államhoz tartozik a két törzsrész. Bár napi szinten engedélyezett az átjárás az USÁ-ba azoknak, akik a határ mentén laknak, de csak 24-48 órás engedélyük van a belépésre.

Nagy Tesó

Fohász a bikabetörés előtt

Gospel koncert

Itt az arizonai oldalon is inkább spanyolul beszélnek, és szinte tisztán indián közösségek élnek egyes vidékeken. Saját élelmiszerláncuk is van, meg amolyan „Ecseri” piac-szerűség, ami itt Swap Meet néven fut. Itt olcsón lehet mexikói árukat, cowboykalapot, bőrárut, ételt, gyümölcsöket kapni, ill. használtcikkesek áruit, de van olyan bolt is, ahol pl. 1 éve lejárt gyógyszereket, vitaminokat, beef jerkzt árulnak olcsón.

Valamennyi rezervátumnak megvan a saját vezetése, törvényei, bírósági rendszere és börtöne. Az US állami törvények mellett ezeket is érvényesíthetik.

Az alkoholizmus és az elhízás a két vezető életminőség-romboló. Előbbi ellen már jónéhány éve mindkét törzs területén betiltották az alkoholárusítást. Bár a helyi ismerőseink szerint ez sem sokat javít a helyzeten, mert a fizetési csekket a kb. másfél órányira fekvő Tucsonban hamar alkoholra váltják, és ebben az időszakban pár napig sokan teljes mámorban vannak.

Narancsárus

Menudo- marhapacal- és pataleves

Lakóház Sellsben

Különleges szabályok vonatkoznak pl. a gengekre, ami elég nagy csapás a közösségekre. A nagyobb rendezvények helyszínein, ill. a helyi könyvtárban, ill. sportcentrumban kifejezett szabály, hogy nem szabad semmi gang-gesztust, gang-jelvényt vagy jelképet hordozni, ilyen pl. a hátsó zsebből kilógó piros kendő, stb.

A mexikói határ közelsége miatt az ember-és drogcsempészet köré rendeződik a gang. Tavaly egy lányt lelőttek, mert az új tag avatásakor ez volt a „vizsgafeladat”.

A vonzereje annál is nagyobb, mivel itt egyébként nagyon szűkösek a lehetőségek, a falvak elmaradottak, a kiugrás lehetősége korlátozott, és bár rengeteg pénz megy államilag vagy törzsi kasszából finanszírozott felvilágosító programokra, még mindig meghatározó probléma a motiválatlanság, a gazdasági és a jövő-tervezés hiánya, a helytelen táplálkozás, az értéktelen dolgok választása minden területen.  

Ty

A Hughes házaspár missziós háza Why,AZ

A TO (Tohono O’Odham) nép között szolgáló idősebb misszionárius pár, Hughes-ék, elvittek minket Why mellett egy kis, kb. 32 fős községbe, és elmondták, hogy amellett, hogy az alkoholizmus rombolja az emberek életét, még ráadásul a családi kötelékek is kétségbeejtően gyengék, a család mint mikro-egység fogalma nem épült be a gondolkodásukba, inkább mintegy törzsi szinten élik meg a férfi-nő közösséget. Ebből sok súlyos nehézség, bűncselekmény adódik. Pl. a család, amit meglátogattunk, egy anyuka, 7 gyerek, és kb. 5 különböző apuka, akik közül egy sem él velük. Időszakonként felbukkannak, egy-két napot, hónapot ott vannak, aztán továbbállnak. Jellemzően nem nagyon gondolkodnak sem térben, sem időben távlatokban, a fiatalok sem.

TO Kulturális Központ, Sells, AZ

2018/4“ This is Mexico!”

Tumacácori után beültünk az RV-be és elindultunk Mexico felé. Jó helyeken kiokosodva végül úgy döntöttünk, hogy a lakóbuszt az USA oldalon hagyjukgyalog átmegyünk, . Hamarosan már a nogalesi Mc Donald’s előtt álltunk, ahonnan azonnal kijött az egyik munkatárs és kifizettük neki a 3 dollárt a következő pár órás parkolásért. Vicces, hogy egy Meki parkolójáért fizetni kell, de itt ez a rend, és legalább nyugodtan mehetünk tovább.

Már korábban feltűnt a sivatagban húzódó rozsdás, kb. 5 méteres 

vasfal, ami Nogales város 2 oldala közt magasodik. 

Persze reflexből Berlin jut az ember eszébe,

 egy város kettéfalazva, közlekedés csak útlevéllel (ha egyáltalán...). 

Azért sok a különbség is, de az ember már csak ilyen... a kedves Tohono O’odhamjaink törzsi területe is kettészakadt ezzel a határral, a “sivatagi nép” egy kis része ma Mexikóban él, a törzsi ünnepekre vagy napi ingázásra azért átmehetnek a határon.

A rozsdás fal határátkelőben folytatódik, mint egy nagyobb vasútállomás, simán átmegyünk. Odafelé persze nem is vártuk, hogy bármi nehézségünk lesz.

Mivel 3 körül van, és az ebédet itt akartuk megvenni, rögtön igyekszünk túlesni a turista-részen és egy helyi lányt kérdezünk, hol esznek az itteniek, mi a jó „hazai”.  El is visz egy mozgóárushoz, aki Chimichalát árul. Ez olyasmi, mint egy tortillába tekert pörkölt marha chilivel. 14 Peso. 

A bátrak vesznek, a többiek csak miután megkóstolták a mienket.

Pékség és gyógyszertár mindenhol- itt is dúl az egészségügyi turizmus.

Felkapaszkodunk egy dombon, 

hirtelen kiérünk a turistazónából, 

egész más világ, életveszélyes lukak az utakon, 

szakadt autók, nyomornegyed és pazar villák, 

drótkerítések, giccs és szemét, 

 de az emberek kedvesek, közvetlenek, 

olyan kusturicás az egész.

  

Különösen a temetési ceremónia, amibe becsöppenünk. 

A fehér-kék szépen meszelt katolikus templomból a koporsó mellől kijön egy idősebb, alkoholos kinézető ember, fogatlan vigyorral beszél vég nélkül spanyolul, mintha valami vigasságról jönne. Itt már visszafordulunk, túl messze nem akarunk menni a kontrollált részektől.

Mindenhol marokkói benyomást keltő szép csempék az oszlopokon, falakon, közben ételszag, kosz, igénytelen lazaság, vidám nap, jó ételek, hihetetlenül olcsó árak itt a turistanegyeden túl. Ahogy visszamegyünk, mindenhol leszólítanak, mindenki elad, behív, nem lehet alkudni, az egész egy nagy zsibvásár.

Beülünk egy bisztróba, a szomszédban nyílt lángon óriás edényben sül a töpörtyű, az árus odajön, olvassa nekünk a szomszédja étlapját, aztán tüsténkedik, és a végén bemondja, hogy 1 dollár. Amikor a döbbent csend után kipukkan belőlünk a nevetés, visszanevet és ezt mondja: „This is MEXICO!”.

Ábel még vesz egy faragott sast-mert most már nem a kaliforniai keselyű a kedvenc állata-, aztán kissé izgalomban átkelünk visszafelé. A péksütiket átengedik, bár azzal riogattak, hogy nem lehet ételt bevinni, de láthatóan nem ránk vadásznak meg nem a mi lekvárosbuktáinkra.

Az RV rendben vár minket, vizet is tudunk végre tölteni, irány vissza, Nogales USA oldalán mosás és pihi. Örülök, hogy átmentünk, és hogy biztonságban visszaértünk.