Tohono O'Odham Wapkial Ha-Tas

Na, és az meg mi? Kérdi az Olvasó, ha nem aludt még el a cím olvasása közben. Akit azonban inkább felcsigázott, annak elmondom, mi ez. 

Tohono- "sivatag". O'Odham: "nép".  

Wapkial Ha-Tas: Cowboy Ünnepség (fesztivál). 

A háttérben a sivatag, ott van Sells

A Kitt Peak Obszervatóriumból láttuk meg először a salakos-köves , Creasote bokros sivatagban végtelennek tűnő egyenesként csíkot húzó szürkés út mentén Sellst,a poros kis falut, ahol a következő 4 napot töltjük. 

Ez a csillagvizsgáló már a Tohono O'Odham rezervátum területén van, ezértsajátos feltételek közt működik. De erről talán külön írok a többi csillagászati élményünkkel egy csomagban. Most csak annyit, hogy itt Tucson környékén van a legsötétebb égbolt, és ez az egyik legmagasabban fekvő pont. Ez nekünk azért is jó, mert a bicajokat lekapva 16 mérföldön át lehet "konszolidált downhillezni"-ahogy ezt én nevezem. 

 A völgyben napközben 28-31 C a hőmérséklet, hajnalra kb. 12 fok köré hűl a téli levegő. 

Chili Popped-Up Bread (azaz pörköltes lágos)

Sells... aki olvasta Kayentáról a 2012. évi bejegyzést, hát, kb. olyan itt is. Rengeteg Prickly Pear kaktusz (a fajtagyűjtésünkben már 14 különféle Prickly Pearnél tartunk!), por, kő, szegényes házak, döngölt padló, öreg truckok, utcai navajo bread (azaz magyar lángos)-árusok, a helyi specialitás a lángosba csavart marhapörkölt. Rögtön tudtm, hog szeretni fogjuk őket:)- viccet félretéve, tényleg nagyon közel állnak a szívemhez nemcsak ők, de  a navajok is, hozzájuk is többször visszatértünk az évek során, és ha lesz időm befejezni azt az írást, itt is fent lesz néhány érdekes találkozás velük. 

Csütörtökön érkrztünk g hatalmas üres parkolóba a puszta közepén, ahol ingyen alhattunk is. mobil WC-k és nehezen megtalálható, de iható víz volt nem messze. 

Ovis "roping", vagyis lasszózás

Másnap az óvodások falovat szelidítettek, meg bocit hajtottak, aztán elmentünk a helyi sportközpontba az 5, ill. 10 km-es FUN RUN-ra. tényleg fun volt, merthogy a z indulási idő a saját szavaik szerint "indián 12 óra" volt, azaz 11-től 12:30-ig ki, hogy értelmezte. 

Az egyébként simán belefért, hogy amikor megjelentünk a Pow Wowon a 9-re hirdetett reggelire, akkor még a szervezők se voltak sehol. Olyan 11 körülre lett kész a reggeli, mi akkor már sajnos máshol voltunk. De olyan szeretettel fogadtak minket- az egyetlen családot, aki nem közülük volt-, hogy ezen csak nevetni tudtunk.

A futáson tehát utolsóként indultunk, mert a nevezés zárása előtt kevéssel ugyan odaértünk, de ez egyben azt is jelentette, hogy mivel nem egyben indult a mezőny, hanem folyamatosan, ahogy érkeztek a nevezők, így volt, aki már egy órája futott, mikor mi elindultunk. Hát, ez tényleg vicces volt. Aztán a 6. km-nél a sivatagi műútról levitt a verseny a sivatagi homokutakra. Kaktusz, Ocatillo, Cholla, Creasote, kő és hő. 

És kb 2 km-enként valaki egy truck mögül előkerült, hogy vizet adjon és megnyugtasson, hogy jó helyen vagyunk.  

Az utolsó km-nél pedig elszórtan 2-3 szakadt házikó, telepek, lesújtó szegénység- a falu kb. 30000  lakosának mintegy kétharmada él elszórtan a sivatagban. 

A Tohono népről még fogok külön is írni nemsokára, ide nem fér bele minden.

A célnál ke(d)vesen integettek, megkaptuk a törzsi pólónkat, aztán bedobtunk egy Pop-up Breadet Chilivel (ez a marhapörköltes lángos), és irány vissza a musztángokhoz.

Amikor visszaértünk a rodeóra, már élesben ment a küzdelem. Én még ilyet nem láttam (15 éve Barcelonában nem volt elérhető áron belépő). Tényleg durva volt. 

Aztán "roping", vagyis lasszózás, a legjobb páros 

2mp alatt fogta be a vadmarhát (egyik lovas a szarvára, másik a hátsó két lábára hurkolt).  

A leggyorsabb a csoportos vadbika-befogás volt, amikor 5 férfi (vagy nő) lovon és gyalog üldözőbe vette a marhát, aztán az egyikük ráugrott, leteperte (legalábbis ez volt a terv), és valaki ráült, majd egy adott pályán kellett kiirányítani a térről. A másik, amikor egy ember teperte le a vadat, és össze kellett mind a négy lábát kötözni. 

Folyamatosan, egyre izgalmasabban mentek a fordulók, az utolsó nap már tényleg lélegzetelállító mutatványokat produkáltak. A végén már szinte cowboynak (-girlnek) éreztük magunkat.

Közben belecsöppentem néhány helyi kosártáncos csapatba, meg egy Tamales-evő versenybe, ahol igen nagy számként ünnepeltek mint egyetlen európait, és amikor megtudták, hogy nem ettem még Tamalest, teljesen odavoltak. Éljeneztek, sőt valaki azt javasolta, fizessenek nekem 100 $-t. Ezen aztán mindenki jól szórakozott. 

Miután ellestem, hogy eszik a tamalest, nagy élvezet volt. Persze nem én nyertem, de megint jó pörköltes kukoricakását ettem kukoricacsuhéból kibogozva.

Az éves felvonulás: szépségkirálynők, veteránok, az Év Bébije, polgármesterek, törzsi vezetők, népfőiskola, rezesbanda, és a legkülönlegesebb: a 95 éves bácsi, aki ideköltözött, megtanulta az O'Odham nyelvet, majd lefordította  az Újszövetséget. Egy misszionárius párral leírták a nyelvüket, és így 1983 óta van írásuk. 

A mai iskolások már tudnak O'Odhamul betűt vetni, és a saját legendáikat olvasni. 

U.S. Veteránok

Baby Boy of the Year

Este koncert és csoport-tánc, ami egy egyszerű körtánc, jobb-bal, és újra, de mindenki részt vehet. Az alkohol nem volt probléma, mivel régebben az volt, ezért az egész rezervátumban tilos volt alkoholt árulni. Legközelebb másfél órányira van italbolt. De ez nem oldotta meg a fő problémájukat...erről majd a külön cikkben.

A Pow-Wowról még nem is írtam. A denverihez képest, amit 4 éve láttunk, ez igen kicsi verseny volt, ilyenkor a különböző törzsek ruhabemutatót tartanak, "Isten-táncot" járnak, aztán táncverseny , törzsi dob- és énekverseny (inkább kántálás, szövege nincs, ahogy lehet látni a vadnyugati filmekben), a végén pedig össztánc. Ez is 3 napos ünnepély volt, ingyen belépéssel, Menudo (marhagyomor és pataleves) ill. bablevessel meg hideg innivalókkal. 

Az utolsó este a búcsú-beli játékook, körhinták 3 órát ingyen üzemeltek, és a "nép" (így nevezik magukat) meghívott minket egy szuper indián vacsira. 

Találkoztam egy nénivel, aki a nagymamámmal egy évben, 1924-ben született. Megszorongattam a kezét, megsimogattam és nagyon kkülönös volt az egész... elképzeltem, ahogy ebben az indián faluban rugdalózik egy kisbaba, és ugyanakkor Kemenesmihályfán egy kis fehér lányka, és leélnek 94 évet, ó, milyen különböző életek, önmagában is megrázó végiggondolni..., és most itt találkozom vele, és a szemem előtt van Magyarországon a drága kicsi nagymamám is, akinek ugyanilyen selymes és vékony  a kezén a bőr, és aki ilyen szép nyugodtan néz a világra, mint aki már megágyazott magának valami sokkal szebbre.

Hát, most befejezem... Jelentkezünk még!

2018/4“ This is Mexico!”

Tumacácori után beültünk az RV-be és elindultunk Mexico felé. Jó helyeken kiokosodva végül úgy döntöttünk, hogy a lakóbuszt az USA oldalon hagyjukgyalog átmegyünk, . Hamarosan már a nogalesi Mc Donald’s előtt álltunk, ahonnan azonnal kijött az egyik munkatárs és kifizettük neki a 3 dollárt a következő pár órás parkolásért. Vicces, hogy egy Meki parkolójáért fizetni kell, de itt ez a rend, és legalább nyugodtan mehetünk tovább.

Már korábban feltűnt a sivatagban húzódó rozsdás, kb. 5 méteres 

vasfal, ami Nogales város 2 oldala közt magasodik. 

Persze reflexből Berlin jut az ember eszébe,

 egy város kettéfalazva, közlekedés csak útlevéllel (ha egyáltalán...). 

Azért sok a különbség is, de az ember már csak ilyen... a kedves Tohono O’odhamjaink törzsi területe is kettészakadt ezzel a határral, a “sivatagi nép” egy kis része ma Mexikóban él, a törzsi ünnepekre vagy napi ingázásra azért átmehetnek a határon.

A rozsdás fal határátkelőben folytatódik, mint egy nagyobb vasútállomás, simán átmegyünk. Odafelé persze nem is vártuk, hogy bármi nehézségünk lesz.

Mivel 3 körül van, és az ebédet itt akartuk megvenni, rögtön igyekszünk túlesni a turista-részen és egy helyi lányt kérdezünk, hol esznek az itteniek, mi a jó „hazai”.  El is visz egy mozgóárushoz, aki Chimichalát árul. Ez olyasmi, mint egy tortillába tekert pörkölt marha chilivel. 14 Peso. 

A bátrak vesznek, a többiek csak miután megkóstolták a mienket.

Pékség és gyógyszertár mindenhol- itt is dúl az egészségügyi turizmus.

Felkapaszkodunk egy dombon, 

hirtelen kiérünk a turistazónából, 

egész más világ, életveszélyes lukak az utakon, 

szakadt autók, nyomornegyed és pazar villák, 

drótkerítések, giccs és szemét, 

 de az emberek kedvesek, közvetlenek, 

olyan kusturicás az egész.

  

Különösen a temetési ceremónia, amibe becsöppenünk. 

A fehér-kék szépen meszelt katolikus templomból a koporsó mellől kijön egy idősebb, alkoholos kinézető ember, fogatlan vigyorral beszél vég nélkül spanyolul, mintha valami vigasságról jönne. Itt már visszafordulunk, túl messze nem akarunk menni a kontrollált részektől.

Mindenhol marokkói benyomást keltő szép csempék az oszlopokon, falakon, közben ételszag, kosz, igénytelen lazaság, vidám nap, jó ételek, hihetetlenül olcsó árak itt a turistanegyeden túl. Ahogy visszamegyünk, mindenhol leszólítanak, mindenki elad, behív, nem lehet alkudni, az egész egy nagy zsibvásár.

Beülünk egy bisztróba, a szomszédban nyílt lángon óriás edényben sül a töpörtyű, az árus odajön, olvassa nekünk a szomszédja étlapját, aztán tüsténkedik, és a végén bemondja, hogy 1 dollár. Amikor a döbbent csend után kipukkan belőlünk a nevetés, visszanevet és ezt mondja: „This is MEXICO!”.

Ábel még vesz egy faragott sast-mert most már nem a kaliforniai keselyű a kedvenc állata-, aztán kissé izgalomban átkelünk visszafelé. A péksütiket átengedik, bár azzal riogattak, hogy nem lehet ételt bevinni, de láthatóan nem ránk vadásznak meg nem a mi lekvárosbuktáinkra.

Az RV rendben vár minket, vizet is tudunk végre tölteni, irány vissza, Nogales USA oldalán mosás és pihi. Örülök, hogy átmentünk, és hogy biztonságban visszaértünk. 

2018/2: A Cowboyfilmek hazája: Old Tucson

Talán ismerősen hangzik a név: Tombstone. Ha nem, nézzétek meg, szuper autentikus vadnyugati mozi. Old Tucson ennek és még néhányszáz cowboyfilmnek adott otthont. Wyatt Earp, Doc Holiday és a többiek...igazi legendák a vadnyugatról.

lövöldözés a Red Horse Saloon előtt profikkal

Wyatt Earp, az egyik legismertebb vadnyugati hős

 Tibi utánajárása jóvoltából elkaptuk az éves egy iskolai ingyenes napot mint Homeschool csoport. Résen kellett lenni, mert nyitáskor iskolabuszokkal özönlöttek már a helyi iskolások. Mi az új ismerőseinkkel, akikkel Tumaacoriban  is otthonsulis túrán voltunk, az elejétől végig mindenre eljutottunk, ami pedig nem volt kevés. Élő lövöldözés-jelenetek, filmes trükkök, pofozkodás, művér, hanyattzuhanás a templom tetejéről, volt itt minden, ami a vadnyugatról álmodó szem-, szájnak ingere. Beleértve az ingyen hot dog ebédet is. 

Ebéd a ranch-en

Spontán jelenet csak úgy, az utcán

Lelőtt pohár temetése két lövöldözés közt

Ingyen bélyeggyűjtés különleges bélyegekkel

Mivel iskolai nap volt, sok szervezet megjelent oktatási, 

népnevelési programokkal, de a 

legizgalmasabb a helyi bélyegprogram volt, 

aminek az a célja, hogy a világtörténelmet bélyegeken keresztül bemutató tanmenetét reklámozza. 

3 nagy faládából lehetett bélyegeket válogatni, 

és nagy meglepetésünkre rengeteg Magyar Postai bélyeg is akadt az 1950-80-as évekből. 

Minden szabad percünket itt töltöttük, 

sőt, később az irodájukban is meglátogatjuk őket, 

hogy megismerjük a programjukat, 

amit otthonoktatásban is jól lehet használni.

"Köpködni tilos", és a többiek

Old Tucson Studios, a forgatókocsi

Egyébként az igazi egykori Tombstone is látogatható, nemsokára oda is elmegyünk-ha az Úr akarja, és élünk...

2018/3: Tumacácori-a vérbeli vadnyugat, apacsok és a „véres Hold”

A mexikói határ közelében, a Sonora sivatag kellős közepén telepedtek le a spanyolok a király parancsára az 1700-as évek végén. A környéken több ilyen misszió is van, pl. Tubac, vagy a San Xavier templom és iskola. Szemet melengető látvány a sivatag közepén egy-egy ilyen oázist látni, fehérre meszelt vályog templom, gondozott gyógynövénykerttel és gyümölcsössel, ahol a hazai (mármint spanyol) gránátalma és a barack terem, és mellette kis iskolaépület. Aztán a nagy semmi, esetleg még néhány helyi indián sárkunyhó kaktusztetővel. 

A templom belseje. 

Szószék, oltár

Tumacacori különösen megragadott a története miatt. Itt is felhúzták nagy munkával a templomot Padre Kino vezetése alatt, aki anno hadvezér, stratéga és lelkész is kellett, hogy legyen, na, meg a túlélés művésze. 

Ocotillo a sivatagban

Vályogkunyhó Ocotillo tetővel.

A helyi Homeschool Coop kirándulása

A helyi Tohono O’odham törzs (a Pima és a Papago indiánok közös törzsi neve, „sivatagi nép”) békés tagjaival dolgoztak, akik közül legtöbbet „meg is tériitettek”. 

A Tohono O'odhamokról később még iirok.

A király részéről egyébként ezek a missziók a katolikus tagok létszámának növeléséről- adófizetők szerzéséről- szólt, de ez nem minősiti a helyben dolgozó lelki emberek munkáját, akik ettől még lehettek őszinte hívei Istennek.

 Mindenesetre tiszteletre méltó az elszántság és a kitartás, amivel mindezt több, mint egy évszázadon át tették, mielőtt végleg kivonultak volna az apacsok egyik kegyetlen támadása után. Ők ugyanis nem álltak be a békés Pima társaik mellé, hogy megtanulják, hogy zabolázzák meg a vad sivatagi homokviharok és szárazság uralta földet (ami inkább kőtörmelék, mint a klasszikus értelemben vett termőföld), ahol egyébként a kaktuszok változatos fajtái mellett nem nagyon termett semmi. Helyette inkább néha gyilkos portyákat rendeztek ide, amikoris nagyjából kiirtották a telep lakosait, helyieket és betelepülteket, gyerekeket, papokat, mindenkit, aki élt és mozgott, és a felhalmozott élelmiszer-készleteket elrabolták. Végül aztán feladták a missziót, és maradt

néhány épület, a gyümölcsös és a gyógynövénykert. Tele izgalmas múlttal, lélegzetelállító történetekkel.             

Igaz, itt a történelminek nevezett múlt rövidségén az európai szem leginkább mosolyog, de ez valami olyasmi, ami valóban különleges, és amit nem találsz meg otthon, a zsúfolt, egymásra halmozott történetek Európájában.

A Blood Blue Moon pedig 152 éve volt utoljára, ez a kép reggel 6 körül készült.

Ajánló: A következő cikkekben a mexikói túránkról és a Tohono O’odham törzs 3 napos rodeójáról és Pow Wow-járól lesz szó.