A helyi értékek utcája, avagy "hiper" matek 1.

Az itt következő leírás egy jól működő módszer adoptálása mindenkinek, ADD-s, ADHD-s stb. gyerekeknek is!

A téma: a HELYI ÉRTÉKEK.
Nemrég ugyanis kiderült, hogy speciális tanulási módszereket kell bevetnünk. Elkezdtem keresni az utakat, játékokat, stb., amivel

"lehozhatom a gyerekemet a frigó tetejéről", 

vagyis feldobhatom az óráinkat annyira, hogy egy leköthetetlennek tűnő gyermeket lebilincseljen- legalább néhány percre.
Igy találtunk rá a Math U See tananyagra és annak kitalálójára is, aki színes blokkjaival egy pillanat alatt levette fiainkat lábukról.

Azóta a matematika új dimenzióit éljük át teljes lázban, és a néha elszunnyadó feltalálói vénáim is dübörögve szállítják az ötleteket.
 Most az első témánkat osztom meg, amit 8 éves, 1-től 4.  osztályos (igen, egy személyben) Illésnek találtunk ki.



A számunk 123, színkóddal feladva, a feladat, hogy 
1) kirakja
2) lerajzolja "városban"
3) leírja számmal.

A készletünkben levő blokkok színeit használva a 100-asok PIROS , a tízesek KÉK, az egyesek (unitok) ZÖLD kóddal futnak. A színkód azért jó, mert nem kell mindig a nehézkes E-sz-t-e táblát használni, hanem egyszerűen a számjegyeket színekkel írva tudjuk a valódi értéket.

1. A készletből előveszi a színkód alapján a blokkokat, egységeket, és kirakja a számot. (ld. jobb kép)

ADHD-s, figyelemzavaros, izgő-mozgó gyerekeknek szuper módszer ez, tapogathat, építhet végre, és még örülnek is neki (mármint az anyukájuk)!

123 kirakva

2. A tizesugrás koncepciójának megértésére egy várost rendezünk be bérházakkal. Az Egyesek a zöld házakban, a Tizesek a nagyobb volumenű kék villákban, a Százasok pedig piros kastélyokban laknak. Az önkormányzat (vagy király) rendelete, hogy ha  alakók száma eléri a 9-et, az új lakó nem költözhet be, hanem a bent lakó 9-cel összefogva 10-en egy egységgé alakulva átköltözhetnek a kék villába. Ott eggyel több lakó lesz, a maradék (0-9) pedig tovább lakik a zöldben.

Az 1) a lapon a 123 városba rajzolt változata

Az utolsó rész összefoglalja, számtanba helyezi mindezt. A házsor mellé a keretbe kell leírni a számot. Nálunk nagy megkünnyebbülés volt, amikor elkezdtem nem ragaszkodni ahhoz, hogy azok a számjegyek beleférjenek az egyébként cm helyett inch-re (vagyis jóval nagyobb hálókra) szabott vonalrácsba. Mért ne rajzolnék akkora keretet, amibe frusztráció nélkül tudja beírni a számokat?!
Főleg, ha tudjuk, hogy a látás éss a látás-észelelés közt úriási rés lehet...

Ez volt az ELSŐ LECKE. Ha érdekel több, írjatok, akkor biztos máskor is leülök bepötyögni...:)

A szőlőmunkások és a LEGO

Az elmúlt időszakban többször életleckévé vált a szőlőmunkások példázata (Mt 20,1-16). 

Először, amikor a fiúk keresetükből LEGO-kat vásároltak, de a várakozás utáni beteljesedés átélése kedvéért kis időeltolódással, Karácsonyra időzítettük a kibontásukat. Nehéz néhány nap volt ez nekik, de annál nagyobb örömmel fogadták, amikor végülis karácsony ebéd után kiderült, hogy nemhogy kibonthatják, de az évközbeni szorgalmas munkájukért mindegyiküknek kiegészítjük a vételárat úgy, hogy nekik nem kell beszállniuk a megtakarításukkal.

Igenám, de ez a jutalom személyenként nagyonis különböző összeget jelentett, ugyanis aki nagyot vett, mert sok volt a spórolt pénze, annak most nagyobb jutalma lett, mivel többet engedtünk el neki, mint aki a kisebb LEGO-t választotta. Hol van itt az igazság? És itt jött a példázat. Hasonló lesz ehhez a Mennyek országa ... mondja Jézus a bevezetésben. Igen, lesz, aki később száll be a munkába, lesz, aki az utolsó pillanatban, mégis ugyanannyi a fizetés. Emberi gondolkodásmódunkban ez igazságtalanságnak számít. Aki többet dolgozik, kapjon is többet! Nem?! Jézus (és Isten) másképp gondolkozik. Aki a legtöbbet dolgozik, az is jót, eleget kap a munkája ellenértékeként. Korrekt, jó fizetést azért a munkáért, amit elvégzett. Ez igazságos. A berzenkedés ott kezdődik, hogy a másik ugyanazt kevesebbért kapja meg. És ez igaz. Ha egymással hasonlítjuk őket, tényleg aránytalanságot látunk.Jézus mégsem tartja ezt hibásnak, hisz Isten országa, Isten maga tökéletes. Vagyis érdemes magunkban keresni azt, ahol eltérünk az Ő gondolkodásától. 

A fiúk megértették ezt a tanítást. 

Azonban volt mégegy része, ami már inkább ahhoz kapcsolódik, amikor Mária (a parázna nő) megkeni Jézus lábát, és amit akkor mond Jézus okulásul a hálából fakadó szeretetről (Jn 12,1-11).

Miután az első leckét feldolgozták, jött ez a második. Jézus azt mondja, akinek sokat engedtek el (bocsátatott meg), az nagyon szeret. Hogy tudjuk megmutatni Jézus iránti szeretetünket? Hogy egymást szeretjük, ill. felebarátainkat- ennek ebben az esetben a legkézenfekvőbb módja, hogy az ajándékba ,megnyert összegből ki-ki belátása szerint adjon a szegényeknek (árváknak, stb.). Erre családunknak megvannak a bevett útjai, személyes kapcsolatai, tehát innen már nem kellett túl sokat vezetni a gyerekeket, kikre is gondolunk. Ez a része a tanításnak nem kötelező. Mint ahogy a szeretet-áldozat is csak akkor kedves az Úrnak, ha az jó kedvvel történik. 

Mindenesetre a fiúknak ez lett az eddigi legtartalmasabb LEGO játékuk.

Az elveszett fényképező

Sokan nem merik elhinni, hogy Istenünk nemcsak a nagy dolgokról gondoskodik számunkra, hanem minden apró részletet szeretettel rajzol az új napunk papírlapjára, és csak a szemünkön múlik, mennyi kis, személyesen  nekünk elkészített részletet veszünk észre.

Illés a hatodik születésnapja után ünnepélyesen használatba vehette a kis zseb-fényképezőgépünket. Nagy lelkesedéssel fűzte a kezére, és akárhova mentünk, buzgón kattogtatott. Buszok feliratait, hiányzó csavar helyét közelről, embereket, autókat, magas házakat kapott lencsevégre. Aztán felfedezte, hogy magát is tudja fényképezni. Új fejezet nyílt a játékában, ’Arcok és grimaszok’ címmel. Csodálkoztam, mennyire gondosan vigyáz új kincsére, mindig tudta, hol van, és ha véletlenül otthon maradt, még az ajtóból visszaszaladt érte. Igazi kis fotóriporter lett pár nap alatt.

 Egyszer egy nagy hajóra mentünk. Emeletek, fedélzetek között lépcsőztünk, régi fényképeket nézegettünk, hajókormány, kapitányi híd, fel-le, ki-be, aztán rövid túlélő-uzsonna-és egyszercsak...hol a fényképezőgép? Illés pontosan emlékezett, hol tette le utoljára, egy monitor tetejére, amikor valami történelmi felvételt nézett a hajó útjairól. Visszaszaladt oda, de csak hűlt helyét lelte a gépnek. Elkeseredetten kerestük, végigjártuk az eddigi utunkat, még a mosdóba is benéztünk, de semmi. Jaj, hogy mért nem töltöttem le a képeket pár napja, amikor kérte...csak nem volt idő rá...Nem is a gép értéke fájt, hisz csak egy régi kicsi, egyszerű zsebfényképező volt, de a képek...az első albuma...és tényleg jó képek voltak, meglepően jók...”Ó, Istenem, kérlek, bocsásd meg, hogy erre nem volt időm...és hogy nem akasztottuk a nyakába, vagy nem figyeltünk jobban. Igaz, hogy eddig mindig tudta, hol van, és láttuk, hogy olyan jól vigyáz rá, nem tartottuk szükségesnek, dehát mégiscsak egy hatéves...Kérlek, ha lehet, kerüljön elő, kérlek, hadd tanuljuk meg ennyiből, és ne kelljen elveszíteni a képeket ehhez a leckéhez...”-fohászkodtam. És tudtam, hogy Ő nagyon szeret, akárhogy is lesz. Megkérdeztük a biztonsági őrt, nem adtak-e le neki egy kamerát, de sajnos nem. Rádiózott a Talált tárgyak osztályára, az információs pulthoz, de semmi. Az ajándákboltban sem adták le...Fájó szívvel mentem haza, és miközben próbáltam pozitív lenni Illés felé, belül mart a szomorúság. Az utolsó reményünk az volt, hogy meghagytuk a telefonszámunkat, és megígérték, hogy ha megvan, értesítenek. Igenám, de holnap reggel elhagyjuk ezt a várost... ’Istenem, legyen meg a Te akaratod.’ Másnap hajnalban keltem. Reggeli csendességem egy részében ismét csodáért imádkoztam. Összepakoltunk az induláshoz. Alig vártam a hajó nyitási idejét, hogy felhívhassam őket. Üzenetrögzítők, üres kapcsolások...Végül indulni kellett. Férjem kedvesen mondta, hogy nem messze a hajótól megyünk ki a városból, kiugorhatok megnézni, megvan-e. Újabb szikra reménység. Beszaladtam a pulthoz, megkérdeztem...nem, sajnos nem adtak le semmit.

Most már vége. Kemény tanítás. Máskor lesz időm archiválni, amit a gyerekek csinálnak. Ha nem, elveszek másból. De milyen jó lett volna, ha nem ilyen áron kell ezt megtanulnom... Láttam Illés lelkes arcát, ahogy visszanézte a fényképeit, láttam, ahogy kérte, hogy töltsem le őket, ahogy nevetgéltek tesóival a vicces arcokon... ahogy a csavarhelyet mutatta a képen... és elsírtam magam.

A kocsihoz érve elmondtam a hírt a többieknek. Továbbindultunk. Aztán tízóraira elő akartam venni a müzliszeleteket. Ám ahogy benyúltam a dobozba, amiből tegnap is ettünk, egy hideg, kemény tárgyba akadt a kezem. „Nem lehet igaz”-tapogattam. A gép. Itt a kezemben, a müzlisdobozban. A többit el tudja képzelni mindenki. A többi kegyelem.