Lelekfrissito 2011/1

Hol is kezdjem?
… 4 évesen egy gumimatracon ülve vigasztalhatatlanul sírva fakadtam az elmúlás gondolatán. Hogy felnövök, és soha többé nem leszek gyerek. Mosolyogtak rajtam-de az igazi kérdésre szerető, emancipált, modern családunkban senki nem válaszolt. Biztos voltam, hogy lehetetlen, hogy egy ilyen különleges és fontos lény, mint én (!), csak úgy nyomtalanul eltűnjön a halállal. A kérdéseim terhe velem együtt növekedett, míg végül 16 évesen “a semmi és üresség késdobáló poklai közt” találtam magam. Minden, amit egy ember tehet, alkothat az élete során, hiábavalóságnak tűnt-világos, ha egyszer a halállal mindennek vége! Ha akkor a kezembe került volna a Prédikátor könyve, súlyosakat bólogattam volna. Csak azért nem tehettem, mert nem láttam közelről Bibliát. Se olyan embert, akinek ez többet jelentett volna, mint mondjuk a görög mítoszok. Kétségbeesve tapogatóztam. És közben már elegem volt az üres válaszokból. Mint egy halász, aki mindjárt éhen hal, de minden hal túl kicsi ahhoz, hogy a hálójában maradjon. Egy barátom, akivel együtt keresgéltünk, váratlanul azt mondta:- Megvan! (vagy valami ilyesmit) Nem hittem el rögtön, amit Jézusról mondott. Hogy van, és hogy szeret. Ám amikor magam voltam, ellenállhatatlan vágyat éreztem, hogy megszólítsam ezt a „talán-mégis-létező Istent”. Első imádságom így kezdődött: „Isten, ha vagy…” És a drága Isten nagy szeretetében válaszolt erre a hitetlen, vágyódó, suta, de őszinte hívásra. Sőt, igazából Ő keresett akkor meg, csak ezt én nem tudtam.
Azóta még jobban szeretek élni. Eleinte tartottam attól, hogy Ő a nagy faragás közben olyan dolgokat is lever rólam, amik fontosak nekem. Most már látom, hogy épp a legszebb énemet teljesíti ki, azt a lényt faragja lassan, aki mindig is szerettem volna lenni álmaimban. Hol is tart most? Az egykori ’önmegvalósító’, ’emancipált’ (valójában énközpontú és hihetetlenül önző) nő-aki a fakanál és a pelenka puszta gondolatát is mérföldekre hajította magától (és még gyorsan, a biztonság kedvéért hátat is fordított)- helyett Férjem és három fiunk fészekadója lettem, aki ráadásul hihetetlen mértékű kiteljesedést él át mindebben.
Szerető kis családom egy csodálatos Társból, valamint 3 szuper férfipalántából áll, Mátyás 7, Ábel 5, Illés Sámuel 3 éves lesz. Mindhárman vidám, energiában és ötletekben - néha hajmeresztően- gazdag gyerekek. Róluk még hallani fogunk. Férjem mérnök, én jogász és nyelvtanár vagyok, és úgy 7 éve otthon járom a Jó Anyuka és jó Feleség Egyetemet. Talán a legjobb iskola. Mindenesetre a Tanárom tökéletes. Mit is tanulok? Azt hiszem, elsősorban szeretni. Méghozzá nem elsősorban magamat. Aki erre azt mondja, könnyű, az szerintem még nem próbálta…
Szeretek hosszú, magányos távokat futni, a hegyeket járni télen-nyáron, a tengeri halászhajókat, a hőséget, a napot, a vihart. Nem szeretem a szürke, mélyen ülő felhőket és a mesterkélt dolgokat. Szeretem a színeket, a népeket, a régi könyvek illatát, szeretek énekelni, zenélni, és talán moziba járni is-ha jól emlékszem még… Szeretnék többet randevúzni a Férjemmel. Ritkábban hasonlítani a kitörő vulkánhoz. Rendezettebb lenni (talán). Gyökeret verni, útra kelni. Néha egyszerre több helyen lenni. Mindig a helyemen lenni. És… látni kiteljesedni Fiaim életét. A versenyautós mentőorvostól a búvár-misszionáriusig annyi minden szeretnének lenni. Legyenek. Csak soha ne forduljanak el Tőle, Akit most úgy szeretnek.
Küzdelmes - vidám—nehéz- csodával teli hétköznapjainkból szeretnék néhány szikrát e lapokon is felvillantani. A pillanatokat, amikben hol szárnyalva, hol hasra esve, hol dalolva, hol a párnába (nem a párnának!) zokogva, és néha épp csak túlélve a pillanatot, de mindig tudtam, Ő ott van, és átölel. Erős, szeret, tud mindent. Őróla szólnak ezek a történetek.
Álljon itt életem első személyesen Tőle kapott üzenete: Ézsaiás 54,7-8

(ez az iras a Lelekfrissito 2011/1 szamaban jelent meg)