Illés születése (... a 9. szülinapjára előhúzva a fiókból)

Ezt az éjszakát soha nem felejtem el… De mielőtt elmesélném, szaladjunk vissza néhány évet az idő kerekén. Illés fiunk születését sok különös esemény vette körül. Mire megszületett, már annyian imádkoztak érte, hogy jól elosztva egész életére is jutna belőle. Születése előtt 6 héttel ugyanis megtudtuk, hogy szívrendellenességgel fog születni. A baj súlyossága előre nem látható széles skálán mozgott, a szinte tünetmentestől az épphogy életképesig. Elárulom, mindez egy korábbi kétségbeesett fohászomra adott válasz volt, bár talán azt se kell hosszasan magyarázni, hogy én azért nem így képzeltem el a választ. Akkor csak ennyit tudtunk. De a következő hat hét hihetetlen és maradandó átalakulást hozott férjemmel együtt mindkettőnkben. Felkészülni…, de mire? Kész vagyok egy súlyosan sérült gyermek befogadására? Tudok-e örülni, hogy a hegyi kirándulások, a rengeteg biciklizés, a felszabadult együttlétek helyett állandó aggodalomban és készenlétben kell leélni az életemet? Ezekre és a többi súlyos kérdésre egyértelmű „Nem!” volt az első őszinte válasz. Hiszem-e, hogy Ő jobban tudja, mi a jó nekem? Kész vagyok mindent elfogadni Tőle, akkor is, ha nem értem, miért? Az őszinte „Igen” kimondásához hetek kellettek. Sírva, de boldogan mondtam ki Neki, hogy nem tudom, pontosan, mi, de jöhet. Tőle, igen. Tudtam, hogy ha nem is vagyok kész, de az leszek, amikorra kell.

Illés Sámuel nevét egy nappal születése előtt kapta. A megszületése előtti este a kórházban egy hosszas imaharc után egyszer csak biztos lettem benne, hogy fiú lesz. Nem is ebben, hanem a nevében. Isten a nevét erősítette meg pontosan ekkorra időzített Igékkel. ” Isten embere” lesz- Illés+Sámuel. (A lánynevek, amiket választottunk, egész mást jelentettek). Isten végül olyan hihetetlen bizonyossá tett ebben, hogy én is elcsodálkoztam rajta. Ugyanis mikor megszületett, csak az arcát láthattam, a nővér pedig bemondta: ”Lány!” (legalábbis ezt hallottam, bár elég bódult voltam…) Én férjemnek: „Nem lány, fiú! Nézd meg!” Visszajött: „Fiú, és nagyon szép!”

2 és fél év telt el, Illés élte a fiúgyerekek rendes életét (éjszaka az intenzív osztályon egy hetesen, kis szünet, baleseti ügyelet, kis szünet, szirénás rendőri vezetéssel kórházba autózás, és így tovább).

Születésétől mondták, hogy meg kell majd műteni. Aztán eljött az idő.  Két nappal Illés szívműtétje előtt már minden elő volt készítve. Végül mégis űgy döntöttünk, az egyébként  híres leuveni szívkórházban még egy utolsó rutinvizsgálatot kérünk, csak hogy ugyanazt mondják-e, mint a másik orvosunk, aki magzat-korától figyeli Illés szívét. Hogy dupla biztonsággal legyen a kezünkben a pontos diagnózis… De ekkor hirtelen minden a feje tetejére állt. A ’kontroll-orvos’ véleménye sokkoló volt. Amit ő látott: a rendellenesség minden eddigi orvosi tapasztalatot és tudományos előrejelzést meghazudtolva jelentéktelenre kisebbedett. (Mennyien imádkoztak hűségesen érte, barátok és ismeretlenek évek óta!) Megdöbbenésünkre a szakorvos ezt látva nem javasolja a műtétet. Halleluja' De...Most akkor mi lesz? Műtét vagy sem? Ki fog dönteni? Szaladtunk, akihez tudtunk, tanácsért. Ám szakorvos ismerősünk is, bölcsebb, idős barátaink is csak széttárták karjukat. Végül nem volt mit tenni, meg kellett értenünk:  ez a mi döntésünk. Műtét vagy nem: számunkra beláthatatlan kockázat. Álmatlan éjszaka, vergődés, fohászkodás Istenhez, kicsinységünk és tehetetlenségünk teljes átélése. ’Uram, nem tudjuk ezt eldönteni, lehetetlent kérnek, kérünk, csinálj valamit!’ És ahogy elvezetett bennünket a kétségbeesett kiáltástól a Benne való megnyugvásig. Hisz Ő most is ugyanaz. Nem hagyott el, nem alszik, nem máshova néz… hiszem ezt most is? Megint eljutottunk az „igen”-ig. Most már csak az volt a kérdés, hogy fogja csinálni. Izgatottan vártuk a megoldást. Másnap kora reggel a műtét helyszínére sietve, a folyosón elkapjuk orvosunkat, aki a műtétet kiírta, rendkívüli konzultációt kérve. Ő ránk csodálkozik. –Mire a sietség? Hát nem kapták meg a hírt? Illés műtétje elmarad egy sürgős eset miatt! – ebben a pillanatban megérkezik a telefonomra az üzenet (a térerő nélküli alagsori helyiségben!). Előző nap küldték, miután nem értek el (a bekapcsolt telefonomon). Isten eddig a pillanatig visszatartotta a hírt. Hogy miért? Világos most már. Hogy azt a felejthetetlen éjszakai küzdelmet és az Ő felejthetetlen válaszát örökre emlékezetünkbe vésse…