Nem tenném fel, ha nem ütött volna annyira szíven aktualitása.
Imádkozom, hogy minél többen merjenek olyan iskolát csinálni, ami tényleg az életre tanít.
"Hazánk ma legválságosabb óráit éli, melyekben szüksége van fiainak minden szikrányi képességére, ha nem akarja, hogy neve az élők sorából kitöröltessék. Ez a súlyos próbáltatás iskolarendszerünk elé is egészen új célokat, új követelményeket állít. Az iskola mint az ifjúság, a jövő építője és formálója döntően szól bele a nemzeti létért való küzdelmünk kimenetelébe. Ezért örömmel vettem a testnevelési kongresszus bizottságának megtisztelő megszólítását előadás tartására, mely alkalmat adott nekem arra, hogy a testnevelés kapcsán megvizsgáljam azt, hogy mai iskolarendszerünk, amely a régi jó idők öröksége, megfelel új és változott idők követelményeinek.
Vizsgálatom eredményét rövid szavakban bocsátva előre úgy foglalhatnám össze, mai iskolarendszerünk nem felel meg az idők új és súlyos követelményeinek.
Ha az iskolának a testneveléshez való viszonyát akarjuk megvizsgálni, először kérdésre kell felelnünk, hogy mi tulajdonképpen az iskola, mi az iskolának a célja és hivatása. Engedjék meg, hogy mint egyetemi tanár ezt a kérdést a hozzám legközelebb álló intézmény, az egyetem példáján világítsam meg, kifejtvén azokat az elveket, melyek nézetem szerint minden iskolát kell, hogy irányítsanak az elemitől az egyetemig. Mi tehát az egyetem célja és hivatása?
Ebben a kérdésben a vélemények különböző országokban igen eltérőek. Az egyetem, mint minden iskola, tanítványaival két dolgot tehet: taníthatja és nevelheti őket. Az európai kontinensen a legtöbb egyetemnek az a felfogása, hogy ő nem nevelő, hanem tisztán tanító intézmény, szakiskola. Ha ezt az á1láspontot tesszük magunkévá, akkor nem sok mondanivalónk van a testnevelésről. Ebben az esetben az egyetem egyetlen célja, hogy a kötelező tanítási idő alatt hallgatóinak fejébe 100 vagy 200 kilónyi könyv tartalmát átpréselje, azután ismét szabadlábra helyezvén őket. Ebben az esetben az egyetemen roskadjanak össze a tanítás terhe alatt. Ezt a célt mi a mai tanítási rendszer mellett már el is értük, ami a magyar nép bámulatos szívósságáról tesz kétségtelen tanúbizonyságot.
Ezzel a felfogással szemben áll két nagy, ősi angol egyetem, Oxford és Cambridge. Ez a két egyetem, eltekintve tudományos kutatásaitól, elsősorban nem tanító, hanem nevelő intézet. Itt nem jogászokat, kémikusokat vagy doktorokat, hanem elsősorban embereket nevelnek. Köztudomású, hogy Anglia legkiválóbb embereinek nagyobb részét, nagy felfedezőit, államépítőit, tudósait e két egyetemről kapja és ezért minden angol szülő, hacsak valamiképpen teheti, gyermekét e két egyetem egyikére küldi. Ha bárhol a nagy angol birodalomban felelősségteljes állás ürül meg, s a pályázók között volt oxfordi vagy cambridge-i diák van, minden valószínűség szerint ez fogja megkapni a helyet, mert már eleve is majdnem bizonyos, hogy ez hivatásának az életben jól meg fog felelni. Így viseli Oxford és Cambridge a vállán az óriási angol világbirodalmat, szétküldvén fiait az állam terhének viselésére.
Ha betoppanunk egy délelőtt a cambridge-i egyetemre s végiglátogatjuk a tantermeket, e nagyságnak, a két egyetem óriási nevelő erejének még az árnyékát sem találjuk. Meglepetéssel fogjuk tapasztalni, hogy az előadások későn kezdődnek, álmosan folynak és korán végződnek. Déli egy óra után már nincs is előadás. Az előadói termek nagyrészt üresek. Mi tehát Oxfordnak és Cambridge-nek a csodálatos nevelő eszköze, amellyel fél év alatt a tejfelesszájú gyermekekből férfiakat nevel, akik elég erősekké válnak arra, hogy az óriási angol birodalom terhét viseljék, és annak határait napról-napra még most is tágítsák?
Először jutottam közelebb a rejtély nyitjához, mikor egyszer egy diákot délután a lakásán próbáltam felkeresni. Mikor becsöngettem délután a diák lakásán, az ajtónyitó csodálkozott tudatlanságomon, mellyel a diákot délután otthon és nem a sportpályán keresem. Beültem a diák szobájába, hogy ott megvárjam. Ebben a szobában feltűnt, hogy ott minden volt: evező, hockey bot, golfütő, criquet bot stb. Csak egy dolog nem volt: tankönyv. Mikor hosszú várakozás után a diák végre hazatért, kimelegedve, kipirulva a sporttól, s én az illő bemutatkozás után megkérdeztem, hogy mivel foglalkozik ő itt Cambridge-ben, a válasz az volt, hogy: "Evezek". Csodálkozott, mikor azt mondottam, hogy: "Nem úgy értem, hanem azt szeretném tudni, hogy mit hallgat?" Rövid gondolkodás után megmondotta, hogy tantárgya filozófia és pszichológia. Mikor megkérdeztem, hogy minek készül, azt felelte, hogy kimegy kereskedőnek Indiába.
Miként később rájöttem, ez a kis epizód teljesen jellemző Cambridge életére. Itt a leendő kereskedőnek az egyetemen nem kettős könyvvitelt, nem differenciál- és integrálszámítást vagy nemzetgazdaságtani teóriákat tanítanak, hanem kiküldik a sportpályára, és ott embert faragnak belőle. És aki először reánéz egy ilyen cambridge-i diákra, az ő duzzadó életenergiájára, érdeklődésére és tetterejére, az biztos benne, hogy ez a fiú ott kinn a messze Indiában nagyszerűen meg fogja állni a maga helyét a legnehezebb körülmények között is, dacára annak, hogy nem füstöl a feje a tudománytól.
A sport, az nemcsak testnevelés, hanem a léleknek is a legerőteljesebb és legnemesebb nevelő eszköze. A sport fogalma azonban nem tévesztendő össze puszta testi ügyességgel, a rekordhajhászással, a nyereségvadászással és legutóbbiakkal együtt járó primadonnáskodásokkal. Az utóbbiaknak nemcsak, hogy a sporthoz semmi közük, de a sportnak egyenesen ellenségei. A sport elsősorban szellemi fogalom. Egy sportcsapat a társadalomnak kicsinyített képe, a mérkőzés az életért való nemes küzdelem szimbóluma. Itt a játék alatt tanítja meg a sport az embert rövid idő alatt a legfontosabb polgári erényekre: összetartásra, az önfeláldozásra, az egyéni érdek teljes alárendelésére, a kitartásra, a tettrekészségre, a gyors elhatározásra, az önálló megítélésre, az abszolút tisztességre és mindenekelőtt a "fair play", a nemes küzdelem szabályaira. Aki ezeket tudja és akiből a lélek férfiasságát, a meleg érdeklődést, az önállóságot és az alkotási vágyat nem verjük ki 12 vagy 17 évi örökös magolással, ijesztgetéssel és fenyegetéssel, az meg fogja állni a helyét az életben. Azért zárja be Cambridge déli egy órakor tantermeit és nyitja meg sportpályáit.
De mi lesz ilyen körülmények között a szaktudással? Cambridge és Oxford válasza az, hogy a szaktudás fontos, illetőleg végtelenül fontos, de ha ő fiainak férfiasságot, tetterőt, alkotási vágyat, életerőt, jellemet és érdeklődést ad útravalóul, ezek a szükséges szaktudást majd odakint az életben hamar el fogják sajátítani. Ha ellenben ezeket a tulajdonságokat a szakadatlan magolással, tanítással kiveri belőle, akkor mind e munka hiábavaló lesz, mert ezeket az illető úgyis hamar elfelejti, s önálló utánpótlásra nem lesz képes. A reákent tudomány hamar le fog peregni, s az illető ott fog dideregni mezítelenül az életben mint annak használhatatlan tagja.
Hogy mondókámat rövidre fogjam, Oxford és Cambridge titka az, hogy itt elsősorban embereket, férfiakat nevelnek, nem pedig savanyú, verejtékükben főtt filozófusokat vagy más egyebeket, s e munkájuknál legfontosabb eszközük a sport, mely nem a szellem útján nyomja el a testet, hanem a test útján nyitja meg a lelket.
A két egyetem élesen vonja meg a határt két célja között: nevel kis számban tudósokat, s nagy számban embereket a közéletre, nem kevervén össze a kettőt, nevelve féltudóst, aki az életre alkalmatlan s a tudománynak csak a szagát ismeri. Akiket a közéletre szánt, azokat kiküldi az Isten közelébe a természetbe, ki a sportpályára, s ott embert farag belőlük. Amit itt
Oxford és Cambridge példáján, a szakavatott körben szeretnék kihangsúlyozni, az az, hogy a sport nemcsak a testnevelésnek, de a lélek nevelésének is leghatásosabb eszköze, és minden iskolának, a legalacsonyabbtól a legmagasabbig első és szent hivatása és kötelessége a lélek nevelése, hogy fiaiból embert faragjon.
Hazánknak súlyos válságában, melyben körös-körül csak ellenségek környékezik, melyben barátokért nagyon a messze távolba kell néznie, melyben teljesen a saját erejére, fegyvereire van utalva, minden kis szikrányi képességre szüksége van. A mi leghatalmasabb fegyverünk a jelen körülmények között a magyar nép veleszületett jelleme és iskoláink első és fő feladata, hogy ezt a jellemet fejlessze, hogy a hazának embereket neveljen, derék, tetterős embereket. Súlyos válságunkban minden csepp akaraterőre, minden csepp tettrekészségre szükségünk van, s ezekből nem adhatunk oda egy jottányit sem a rendhagyó igék egész tömegéért, a történelmi évszámok egész gyűjteményéért vagy a kémiai képletek legbonyolultabb halmazáért.
De ha körülnézek itthon, ha számot adok magamnak rövid tanári működésem tapasztalatairól, a legnagyobb szomorúság, a legnagyobb keserűség tölt el. Az a hallgatóság, amelyet kezem alá a középiskola küld, minden veleszületett tehetség mellett is kevés kivétellel nemcsak tudósképzésre, de mindennemű felsőbb kiképzésre teljesen alkalmatlan. Annak az előzetes kiképzéséről el lehet mondani a rövid orvosi jelentés szavait: "Az operáció sikerült, a beteg meghalt". A tanítás jó volt, a gyermeket megölték. Abból a 12 évi magolás és drukkolás kivert, kigyilkolt minden eredetiséget, minden érdeklődést, azt már semmi más nem érdekli, minthogy hányadik lap aljától hányadik lap tetejéig kell a leckét megtanulni, hogy a vizsgán átcsúszhasson, és egyetlen vágya és reménye az, hogy megszerezvén a diplomát valami álláshoz jusson és ilyen módon a saját életének a terhét és "nyűgét az állam nyakába varrja. Ma nálunk minden hatéves gyermekkel az történik, ami szokott történni egy apagyilkossal, hogy elítélik 12 évi szabadságvesztésre és szigorított kényszermunkára. Az iskolában a gyermeki lélek minden erénye, a pajkosság, a vidámság, az elevenség bűn. A gyermeki lélek tudásra való szomját magolással és fenyegetéssel, élettelen tanítással elégítik ki. És mikor 12 év után ilyen előkészítéssel a serdülő ifjút hozzánk küldik az egyetemre, mi azután tanítjuk, taníjuk, tanítjuk és tanítjuk őket. És amikor azután további öt év alatt végleg megfosztottuk éket a szabad cselekvés és gondolkozás minden képességétől, akkor hirtelen kilökjük őket az életbe, és még a végén azon csodálkozunk, hogy ott nem tudnak a saját lábukon megállni, és hogy ez a szegény ország nem tud a maga nyomorúságából kivergődni.
Hogy csak az lehet igazán ember, aki igazán gyermek is tudott lenni, az régi igazság. Hogy csak az egészséges ember lehet igazán hasznos tagja a társadalomnak, ahhoz kétség nem fér. És mi kikergetjük hideg, sötét téli reggelen fél hét órakor kis gyermekeinket meleg ágyukból, hogy elzavarjuk őket az iskolába, ahol mozdulatlanul, rettegésben töltik el zsenge éveik nagy részét, ahol egészségtelen, félénk, 10 éves felnőtteket faragnak belőlük. Úgy értesültem, hogy még mindig vannak iskolák, ahol napi öt órai tanítás folyik, ahol hetenként két tornaóra van, ahol tehát három napra előre kell a gyermekeknek magukat kimozogniuk. Hát tudnak az urak három napra előre enni vagy aludni? Ami itt folyik, ellenkezik nemcsak a fiziológia és orvostudomány, de ellenkezik az emberi józan ész legelemibb követelményeivel. Ami pedig az öt órai oktatást illeti, én magam ugyancsak szellemi munkához szokott tudós ember vagyok, de én képtelen vagyok tovább, mint két óra hosszat előadásra figyelni, még akkor is, ha az előadás érdekes (ami pedig előadásban elég ritka). És akkor mi 10-12 éves kis gyermekek fejének beszélünk öt óra hosszat? Én nem értek pedagógiához, de ha ez nem ellenkezik a pedagógia elveivel, úgy ezt a tudományt sem emberi lényeknek találták ki. Így uraim, nem embereket nevelünk, de lelkeket, de nemzetet gyilkolunk meg legválságosabb óráiban. Mi nem embereket nevelünk, hanem a tudálékosság mázával megkent féltudósokat, akik a közéletre alkalmatlanok s a tudományhoz sem értenek.
Az iskolának végre meg kellene értenie, hogy alá kell magát rendelnie az állam céljainak. Az államnak pedig elsősorban tetterős polgárokra van szüksége, és ezeket kell az iskolának nevelnie, és ez fontosabb, mint az összes rendhagyó igék, évszámok és képletek együttvéve.
Hogy az iskola mit ad a mi elvett drága kincseinkért, a kivert érdeklődésért, a megcsonkított egészségért, az elnyomott szabadságért és önállóságért, azt nekem sok érdeklődésem ellenére sem sikerült kinyomoznom. Az egyetemen a kémiatanításnál szerzett tapasztalataim mutatják, hogy a középiskolából kikerült ifjúság a természethez vagy természettudományhoz nem ért, modern nyelvet úgy, hogy egy egyszerű levelet képesek lennének megfogalmazni, vagy egy idegennel beszélni, nem tudnak. A klasszikus nyelvekből, amire a legtöbb időt fordították, annyit sem tudnak, hogy a saját passziójukra képesek lennének egy klasszikust elolvasni. Az ókor szelleme tőlük távol áll, és az igazi történelemből pedig, abból, hogy az emberiség hogyan emelkedett a mai tudásának és gondolkodásának magaslatára, abból annyit tudnak, hogy egy hollandi hasonlattal éljek, mint a tehén tud abból, hogy hogyan kell tojást rakni. Irodalmi műveltségről szó sincs, és ha legalább az érdeklődésük maradt volna meg, hát megvigasztalódnék. A mai középiskolai tanítás eredményeire talán legjellemzőbb egy kis eset, amelynek véletlenül és akaratlanul is tanúja voltam néhány évvel ezelőtt. A rotterdami nagy Rajna-hídon előttem ment egy diák, hóna alatt nagy csomó könyvvel. Korából látszott, hogy érettségi vizsga körül jár. De járásának derűs jellege mutatta, hogy ezen a vizsgán túlesett. A híd közepére kiérve a diák megállott, a szíjjal összekötött könyvcsomót kilógatta a folyó felett, azután elengedte a szíjat és arcában a legélénkebb kéj érzetévei figyelte, hogy hogyan zuhannak le azok a könyvek, és hogyan nyelik el őket a Rajna habjai egyszer és mindenkorra.
Szavaimat rövidre akarom fogni. Az én legmélyebb meggyőződésem szerint az egyetlen út egy nemzeti megújhodás felé csakis mélyreszántó, táglelkű tanügyi reformon át vezethet, amely tanügyi reform nemcsak a tanítás anyagát és mennyiségét, de egész szellemét változtatja meg a legtetejétől a legaljáig, az elemitől egészen az egyetemig.
Egy ilyen új tanrendszerben a sportnak, mint a test és a testen át a lélek nevelőjének tág tere kell, hogy nyíljék, amely összhangban áll nemcsak a pedagógia, de az egyszerű emberi ész és természet követelményeivel is. De ily reformot ne tessék tőlünk várni, mi tanárok, tanítók és pedagógusok vagyunk, a mi szellemiségünk a reform körül ki fog merülni abban, hogy még néhány tárgyat beszorítunk a tanrendbe. Mi, ha tornáról vagy sportról lesz szó, mindig csak azt fogjuk mondogatni, hogy nekünk a tanítás céljaira az ifjúság minden percére szükségünk van. És ha majd megnyújtjuk a kötelező tanidőt a mainak duplájára vagy tízszeresére, mi akkor is csak azt fogjuk mondani, hogy felfedeztünk még egy tárgyat, mely nincsen a kellő terjedelemben tanítva, s amelyből az ifjúság még mindig kevesebbet tud, mint a szaktanár, s így időt most sem nélkülözhetünk.
Konkrét javaslatot nem vagyok hivatva tenni, legfeljebb talán arra az intézményre
vonatkozólag, amelynek magam is tagja vagyok. Itt az egyetemen az első lépésnek a tanórák drasztikus redukciójának kell lennie, amely déli egy óra után megtilt minden előadást és lehetővé teszi, hogy minden diák legalább minden második délutánját a sportnak szentelhesse. Nekünk legalább is itt Szegeden vannak elsőrendű egyetemi sportvezetőink, van sportpályánk, de a diákságot úgy megterheljük, hogy az képtelen azt felhasználni.
Szent-Györgyi Albert beszéde 1930 novemberében, az Országos Testnevelési Tanács kongresszusán.
