Gimnáziumban az első németórán Martinával ismerkedtünk meg
a tankönyv (ismerős a kép?) kb. ötödik oldalán, aki aztán- akkor még
nem tudtam- négy éven keresztül vezetett minket egyre mélyebbre
a nyelv rejtelmeibe.
Utazott, evett, moziba ment, beteg volt, meggyógyult...,és mindezt
ékes német nyelven.
De hogy jön ez az igetanuláshoz? Úgy, hogy megütközésemre a tankönyv bevezető párbeszédét rögtön feladta a tanárnő otthoni megtanulásra. Micsodaaaa? Alig értem, mit jelentenek a mondatok! Az egész olyan idegen volt. Azért megtanultam. És most, figyelem! Ezt mondta Martina (vagy neki mondták?):-Wie war die Reise? válasz: Danke, gut, nur anstrengend! (Ó, K. tanárnő hogy ragyogna most, ha ezt látná!)
Hány éve is volt? Szerény becslés szerint is legalább 20, khm...inkább 28...
Felesleges mondatok? Akkor annak tűntek. Később már nem annyira, néha előkaptam és idáztem az egészet magamban, amíg be nem épültek a szavak a szótáramba. De nem is ez a lényeg. A legtöbben elő tudnak kapni ilyen mondatokat, vagy listákat a fővárosokról (Balogh tanár úrnak: Kolumbia fővárosa? Santa Fe de Bogota!), vagy valami másról.
Hányszor, de hányszor adott Isten helyén való szót a számba a korábban megjegyzett Igéken keresztül!
Ki az, aki szerint elképzelhetetlen, hogy lesz olyan, mikor nem olvashatjuk a Bibliánkat? Vagy nem is lesz? Állunk a hatóságok előtt a hitünkért? (Jézus mondja, nem én.) És ha lesz ilyen, nem akkor lenne épp a legnagyobb szükségünk arra az erőre, ami csak az Igében van?
Jó, ne menjünk ilyen messzire (bár azt hiszem, sokan nem is sejtik, ezzel mennyire nem megyek messzire). Merüljön csak le a telefonunk, legyen túl sötét a lapok olvasásához, vagy ragadjunk egy helyzetbe, ahol nincs nálunk a Biblia. Álljunk végtelen sorban az útlevélosztályon. Vagy inább álljunk egy hirtelen döntés előtt. Én naponta sokszor állok így, kérdezve, Uram, mit akarsz? És ha rajtam múlna, ezekben a helyzetekben következetlenül, érzelmi vezetés alatt, gyerekesen, vágyaim diktatúrájának engedve választanék. Hogy ezt nem mindig így teszem, az annak köszönhető, hogy ilyenkor előhívom az igeszalagot az agyamban, és a rohangáló szavak közül kiragadom azokat, amik odavezetnek a válaszhoz. Már csak ellenőrizni kell, hogy tényleg ideillik-e, és máris nem kell méregetni,milyenek a saját motivációim.
Jó, ne menjünk ilyen messzire (bár azt hiszem, sokan nem is sejtik, ezzel mennyire nem megyek messzire). Merüljön csak le a telefonunk, legyen túl sötét a lapok olvasásához, vagy ragadjunk egy helyzetbe, ahol nincs nálunk a Biblia. Álljunk végtelen sorban az útlevélosztályon. Vagy inább álljunk egy hirtelen döntés előtt. Én naponta sokszor állok így, kérdezve, Uram, mit akarsz? És ha rajtam múlna, ezekben a helyzetekben következetlenül, érzelmi vezetés alatt, gyerekesen, vágyaim diktatúrájának engedve választanék. Hogy ezt nem mindig így teszem, az annak köszönhető, hogy ilyenkor előhívom az igeszalagot az agyamban, és a rohangáló szavak közül kiragadom azokat, amik odavezetnek a válaszhoz. Már csak ellenőrizni kell, hogy tényleg ideillik-e, és máris nem kell méregetni,milyenek a saját motivációim.
És a gyerekekkel mi van? Addig tanítsd őket, amíg lehet, az biztos bennük lesz. Később vagy elemükké válik, akkor örülhetsz, nagyon, vagy elhanyagolják. De nem fognak mindent elfelejteni. Tedd beléjük most, hadd vegyék ki később...
