Edzésre készültek a fiúk. Illés ruhája nem száradt meg a folyamatos esőzések
miatt, így kénytelen lett volna civilben edzeni, de ezt furcsának érezte.
Megbeszéltük, hogy ha ez neki kellemetlen, akkor elég, ha nézi, abból is tanul.
Barátnőm levitte őket, én pedig otthon nyugodtan a dolgomhoz láttam. Amint
aztán később kiderült, Illés le is ült szépen az üvegajtó elé, hogy kintről nézze
a többieket, de aztán valaki behúzta előtte a függönyt. Mivel így aztán már semmit
nem látott az edzésből, unalmában kiment az épület elé, a teraszra. Ott volt
egy szép, üres fehér fal. Kicsit arrébb egy vadalmafa éretlen, apró termésekkel…
Most ugorjunk előre egy órát. Megérkezem az udvarra, ahol össze szoktam
őket szedni edzés után. Szabályos, barna felirat a falon: „ISTEN MEGHALT ÉRTED”-
mondja. Előtte lángoló kereszt, ahogy világmisszió órán mi is jelöljük a keresztyéneket.
„Hm,” fut át a fejemen, „milyen jó, hogy más is van, aki hasonlóan gondolkodik,
mint mi.” Jóleső érzés tölt el. Ekkor látom, hogy kisebb tömeg verődött össze a
teraszon. Ez önmagában nem szokatlan így edzés után. De most a fiaim is ott
állnak, láthatóan a figyelem középpontjában. Hm. Mi ez? Kiszállok, az edzőre
nézek. -Mi történt?-kérdem. Erre mondják, hogy Illés összefirkálta a falat a
vadalmafa terméseivel. Ránézek a barna írásra.
Szabályos, szép betűk. -Nem Ábel volt?-kérdem. -Nem, ő bent volt az edzésen.- „Miért, Illés nem
?!”-jut eszembe, de erre most láthatóan nincs idő, mindenki engem néz, most
valamit reagálnom kell. Az egyetlen, amit erősen érzek, a túláradó öröm. Hát, ő
volt az! 8 évesen, az én fiam, hogy Isten meghalt érted… Köszönöm, Uram! Nem
beszélve a rajzról, a kereszt a lángnyelvekkel- hát ezért olyan, mint amit mi
szoktunk Rámosolygok, elindulok, hogy megöleljem, megdicsérjem. De hirtelen villámként
ér a körülálló felnőttek tekintete… ők valami mást várnak. Ja, igen. A
firkálás. Fehér fal, éretlen almácska-krétával teleírva, megbarnulás után.
Körülnézek… most akkor le kell hordani a tettest. Esetleg felháborodva. Az biztos
tetszeni fog. Jó anyuka leszek, példás tagja a társadalomnak… Jaj, most
hazudjak? Nem. Nem! A Lélek határozottan azt mondja, élet beszéde ez, meg kell erősíteni. Nem embereknek tetszeni. Jaj,
hogy csináljam? Aztán hirtelen eldől bennem. Odalépek Illéshez, és lassan,
szépen, mosolyogva ezt mondom: -Illés, igaz, amit írtál. És nagyon örülök, hogy
ez ilyen fontos neked... De máskor meg kell kérdezni attól, akié a fal, hogy
szabad-e rá írni.- Ennyi. Döbbent csend. Tátott szájak. Nem erre számítottak.
Khm, kicsit zavarban vagyok. Átgondolom, mit mondtam az imént. Valamit
kihagytam? Rosszul mondtam? Nem, egyetértek mindennel. Most is csak ezt tudnám
mondani. Aztán a néma tekintetek között megölelem és a fülébe súgom: -Nagyon
büszke vagyok rád!
Hangosan a körülállóknak annyit mondok: -Le fogjuk takarítani.- Zavartan
távoznak, mintha UFO-t láttak volna. Én pedig boldog vagyok. Végre nem megfelelni akartam, hanem igaz
lenni. Istenem és a fiam előtt. És megcsináltam. Olyan békesség van rajtam,
szinte álmodom.
Aztán az egész család lement kefékkel, ecettel, szódával. Mindenki erős és
vidám volt. –És, ha nem sikerül leszedni?-kérdezte Illés. -Akkor lefestjük-mondta
férjem. Akárhogy is lesz, az angyalok most örülnek az égben.
Utóhang: Mikor nem akart lejönni
a graffiti, felhívtam régi barátnőmet, akinek férje festő. Ő itt majd’ mindenkit
ismer. Mire telefonáltam, már tudott az esetről az egyik elképedt szemtanútól.
Kitalálta, hogy rólunk van szó. Mondta is: „Hidd el, rendbe fogják tenni!
Ismerem őket jól!” Aztán eljött segíteni. Miközben takarítottunk, a
tánciskolából egy régi barátja jött ki, majd a helyi fogorvos, az óvónéni, és
valamennyien kissé csodálkozva üdvözölték. De ő csak nevetett és sikálta a
falat. Ő már megértette.
“ a gyermekek és csecsemők
szája által szereztél dicsőséget…” Mt 21,16
