Narnia. Az idei tanévünkben a legnagyobb projektünk a 7 könyv feldolgozása, ezt tudja, aki olvasta már ősszel is a blogot. Eredetiben olvassuk, egyénileg, majd közösen megbeszéljük a Further Up... könyvünk alapján. Bibliaismeret, igetanulmányozás, történelem (ókortól a II. Világháborúig), művészet, földrajz, politika, angol irodalom, világirodalom, "fogalmazás" és rajz, biológia és szakácskodás, matematika és Sherlock Holmes...szóval, mint az élet, olyan ez a projektünk.
Én is olvasom a könyveket, és bár az utóbbi években nem jutott időm a praktikus irodalmon túl - mint pl. Hogyan szedjük le gyermekünket a hűtőszekrény tetejéről, hogy leüljön tanulni?, stb.- egyéni olvasásra, most annál inkább élvezem a kezdeti lelkifurdalástól megszabadulva, hogy a valóságból kicsit kiemelkedve, egy mese szárnyain át nézhetek az élet nagy kérdéseire.
Merthogy Lewis ezekről beszél a narniai kalandozások során. Sőt, némelyik fejezetnél meg kell állnom, kiszállni, és a gyerekeket is kivenni a történet sodrából, és mintegy kimerevített
Különösen két fejezet volt eddig ilyen nekem. Az első a Caspian hercegből Lucy hajnali találkozása Aslannal. Tizedik fejezet. Különösen abban a nagyon nehéz, hónapokon át tartó időszakban, amikor egy valóban lehetetlen csoda kellett volna a továbblépésünkhöz egy igen meghatározó kérdésben, de a csoda nem jött. Semmi sem jött, csak én keltem hajnalonként a szokásosnál is korábban, hogy Istennel töltsem a pirkadat előtti órákat... a regényben ezekben a napokban Lucy is ezt tette, és Aslan engem is ébresztett (az igazi, nem a mesebeli), és kihívott az éjszakáimból...
Egyik reggel megint 4 óra előtt már előrementem a lakóbuszban, csendben kávét főztem és óriási kérdéseimmel a vállamon csak Vele voltam. Már nem is igazán válaszokat vártam. Elfogadtam, hogy lehet, hogy most nem annak van itt az ideje. Csak egyszerűen átöleltem Őt (akárcsak Lucy Aslan sörényét). Vele voltam és sírtam a boldogságtól, amit a legnagyobb kétségek közt vergődve is, a jelenlétében átéltem.
Hónapokig kérdeztem, küzdöttem, böjtöltem, kétségek közt hányódva fohászkodtam. És most hirtelen csend volt. Csak Ő és én a hajnal sötétjében meghitten. Én gyermeki bizalommal, Ő úgy, amilyen, tökéletes szeretettel és békével.
Hónapokig kérdeztem, küzdöttem, böjtöltem, kétségek közt hányódva fohászkodtam. És most hirtelen csend volt. Csak Ő és én a hajnal sötétjében meghitten. Én gyermeki bizalommal, Ő úgy, amilyen, tökéletes szeretettel és békével.
Pedig igen fontos válaszokat vártunk mindannyiunk életére és az iskolánkra nézve. 3 ország, két földrész...hogyan tovább? Hacsak jönne ez a válasz! Aztán jött, de olyan, ami csak tovább növelte a kérdéseink számát és súlyát. Mindez egy középiskolai év előtt és közben.( Próbálok úgy fogalmazni, hogy egyszerre feleljek meg a "ne legyen túl személyes" külső, és a "legyen személyes, amit mondok" belső követelményeinek, ami, ugye, eléggé lehetetlenül keskeny palló...de a kitartó olvasók a memoárjaimban, ami 45 év múlva jelenik meg, mindent elolvashatnak majd, a különös tényeket, amikre most csak homályosan utalok, addigra ugyanis lejár a "konkrétum-moratórium", haha.... Szóval, a lehetetlent próbálom. Azért tartsatok velem!)
Mert akkor reggel, amikor már nem is kérdeztem, csodálatos élményem volt. Mintha csak nézném a saját történetünket, és mintha valóban odasétáltam volna Istenhez, Aki most még a szokásosnál is valóságosabban jelen volt, és erőteljesebb volt jelenléte, mint bármi más, ami kézzelfogható.
És ezen a napon történt a csoda: teljesen váratlanul, és már a lezárt válasz után minden megváltozott. Most sem tudom, miért, de hirtelen levelet kaptunk, hogy minden valóságelemet, körülményt félretéve előre hoztak egy dátumot, de vagy fél évvel, ami a helyzetünkben ég és föld. Magyarázat nincs. Enberi erő, közbenjárás nem segített. Kb. mint amikor Illés szívén benőtt a lyuk, amire az orvosok ma is azt mondják: nem lehetséges.
