Tavasz volt Coloradoban, de Parker és a Mile High City erről tudomást sem vett. Május eleje volt, közelgett a szülinapom, ilyenkor mindig már illatos langymeleg fogad odakint. Ám ezen a napon, amikor a garázson keresztül kiléptem a reggeli futóösvényemre, hirtelen a félméteres hóban találtam magam. Áááá! és mégegyszer: Ááááá! ...
Szeretem a hegyet, egyik lételemem, de az én májusom nem lehet ilyen! MÉG ITT SE, a Rockies tőszomszédságában. Ehhez már máe lelkiállapot kell, mint az én májusim.
3 nap múlva útnak indultunk Florida felé (az igazság az, hogy egyébként is ez volt a terv, ez a reggeli sokk inkább csak érzemi rákészülésnek mondható...).
Szeretem a hegyet, egyik lételemem, de az én májusom nem lehet ilyen! MÉG ITT SE, a Rockies tőszomszédságában. Ehhez már máe lelkiállapot kell, mint az én májusim.
3 nap múlva útnak indultunk Florida felé (az igazság az, hogy egyébként is ez volt a terv, ez a reggeli sokk inkább csak érzemi rákészülésnek mondható...).
A Mammoth Cave-en, St. Louison- ahol a kerek számú szülinapom ért-, keresztül végül pár hét alatt elértünk a Florida Keys-ig. Mesélhetnék a marathoni teknőskórházról, vagy a korallmerülésről (scuba diving), a tornádó farkáról, ami biciklin ért minket, vagy a Kubához legközelebbi partról és havannai szivargyárosokról, de ma reggel futás közben a cápás történetünk ugrott teljes erejével a szemem elé, hát azt mondom most el.
A Keys valamelyikénél hullámoztunk. Matyival, aki akkor 9 éves lehetett, egyre beljebb mentünk. Hamarosan rossz érzésem támadt, szóltam neki, hogy most már forduljunk vissza. El is indultunk a hullámokon keresztül, közben csak néha láttuk a partot. Egyszercsak heves integetésre lettem figyelmes.
Két fehér ruhás alak állt a parton, és integettek.
Füleltem, mit kiabálnak. "Shark, there is a shark!" Matyi ekkor úgy 5 méterrel mögöttem lehetett. Hátranézett és eszméletlen úszásba kezdett. Teljes erőmből felé indultam, és amikor elkaptam, nagyot rántottam rajta. Ekkor eltűnt mögüle az uszony.
Mintegy álomban, gyorsan kiértünk a partra. Még láttam a két fehérruhást, és megkérdeztem, mi volt ez. Igen, ez a fajta megtámadja az embert. De nem volt nagy példány. (Hahh, milyen megnyugtató, nem?!) Hogy miért fordult vissza, azt ők se értik. De elment.
Eltelt egy kis idő, mire feleszméltem. Sehol nem voltak. Se cápa, se a fehérruhás megmentőink.
Különös nyugalmuk és kedvességük belém égett. Azóta se hagy nyugodni a gondolat, hogy angyalok voltak.
