Hova lett a gyerekem? (1. rész)

avagy: ‘Cipőt a cipőboltban…’

-Mi volt a suliban?

[Uhh. Elfelejtettem, hogy töri röpdolgozat lesz, Pisti…(nem is tudod, ki ő, utálom, félek tőle) megint kiröhögött, mindenki rajtam nevetett (megfogalmazatlan fájdalom)… á, nem kezdek bele, múltkor elkezdtem, csörgött a telód, rám néztél és felvetted, aztán már nem tértünk vissza rá, apa örül, ha végre híreket olvashat egy kicsit, hullafáradt és ideges, szegény, neked holnapra főzni kell, házi, minden meglegyen… ja, a tanár megint nem magyarázta el, mi a házi, sose működik az app, amin meg kellene nézni… de ebbe se kezdek bele, látom, fáradt vagy és feszült, szóval…]

-…Semmi.

Drága Anyukák és Apukák, de most csak azok, akik valahol a mélyben, vagy egész erősen dübörögve érzitek, hogy nem jó ez így…, akik látjátok, hogy felnőnek mellettetek, és egyre kevesebbet tudtok róluk, akik laza vállrándítással kínjukban nevetve mondjátok 10 éves korától, hogy ez van, kamasz…, akik, bár már ők is így nőttek fel, még mindig azt érzik: ’ennél több kell, hogy legyen, ennél több közöm van hozzá’, akik talán sejtitek, hogy még most is Ti vagytok a legfontosabbak. Tudjátok, hogy mindig is ti voltatok?

Emlékszel, amikor azt a csigát/ levelet/ hangyát nézte elmélyülten,

és talán akkor még tudtad, hogy neked kell leguggolni hozzá, hogy most ez a Te lehetőséged és dolgod is, hogy együtt nézzétek, hogy elmondd neki, amit te tudsz róla, hogy válaszolj a kérdésére, hogy csak gyönyörködj benne, hogy eszedbe jusson, amikor Te nézted így a csigát, a levelet, a hangyát valakivel, aki akkor neked szeretett óriás volt.

Igazad van, amikor azt érzed: most is így lenne jó. Talán már nem csigát, nem levelet- de nem jó, hogy már nem így van. Igazad van, amikor bántónak éled meg, hogy nem dönthetsz úgy, hogy kiveszel egy szabadnapot magadnak, és kiveszed a hetedikes gyerekedet is az iskolából, és csak kirándultok és beszélgettek… és itt megijedsz, mert olyan rendszeridegen ez a gondolat. És nem harcolsz érte, mert nincs erőd az árral szemben úszni, és nem tudnád kellően megindokolni (érzed, hogy ez milyen visszás?), betegséget hazudni meg nem akarsz.

De megint ott mélyen, halkan szól a hang, hogy ez lenne a helyes. Ez lenne a dolgod. Hogy ezek a pillanatok a legjelentősebbek. Hogy sose fog emlékezni arra, amit ezen a napon 7×45 percben elétolnak, de arra még te is élesen emlékszel, mikor apád egyszer elvitt horgászni, csak ti ketten, és amiket akkor mesélt a nádasban…

Igazad van, amikor azt hiszed, még ma is tudnád jártodban-keltedben tanítani. Hogy kár, hogy nincs veled, 

...amikor szereled a kapucsengőt, amikor egy jól pörgő megbeszélés végén sikerélménnyel fogtok kezet a munkatársaddal, amikor telefont kapsz, hogy édesanyád kórházba került, és amikor te ugrasz oda a mozgólépcsőt leállító vészgombot megnyomni, mikor a többiek csak bámulják, ahogy beszorul a kiskutya lába…

’Tanítsd a gyermeked jártodban-keltedben…’ bölcs, és ma nagyon is szívbe markoló ókori tanács szülőknek.

De hol aludtunk el ennyire?

Hogy kezdjük el, hogy tegyük be a lábunkat arra a kis helyre, ami még ott van? És hogy lépjünk finoman egyre közelebb ahhoz, ahol lennünk kellene?

Mik a jogaink és felelősségünk? Tudjuk egyáltalán? Vagy csak elfogadjuk, amit leosztottak?

Cipőt a cipőboltban, gyereket az iskolában?

Ajánlott cikk: Vekerdi Tamás: 10 tanács szülőknek