Hiába próbálnám, nem tudnám leírni azt a különös érzést, ami most rajtam nehezedik.
A Fiúkkal az Első Nagy Túránkra indulva 11 éve, az első esőnapunk helyszínén, a moabi könyvtárban ülök. Itt semmi nem változott. Kint ugyanazok a mesébe illő vörös sziklaóriások a hol kecses, hol félelmetesen tornyosuló magasságaikkal, ugyanaz a sivatag, ugyanaz a Wendy's, (ami már duplán történelem, hisz először 2002-ben jartunk benne Tibivel még kettesben, a gyerekek előtt), és ugyanaz a Lazy Lizard Hostel is.
Anno itt, ebben a könyvtárban született az első blogbejegyzésem. Azt hiszem, a szemben levő gépsorban ültem...
Akkor világra szóló kalandra indultunk 1 óvodás és két iskolás korú fiunkkal.
.A meseesafiuk blog címfotója 2012-ben épp itt készült, amikor először jártunk az Arches-ban gyerekekkel és a lakobuszunkkal, a Falconnal.
Most a legidősebb fiunkhoz jöttünk látogatóba, aki európai egyetemi tanulmányai előtt a szomszédos hegyekből (Rocky Mountains) átköltözött ide, hogy szerelmének, a hegyikerékpározásnak szenteljen pár hónapot. Így lett a helyi Moab Cyclery munkatársa, ahol nagy megbecsülésnek örvend túravezetőként és szerelőként.
Akárhova nézek, szinte minden fáról, bokorról, kőről régi emlékek jutnak eszembe.
Tibivel itt ünnepeltük az Arches NP-ban a 30. születésnapját egy kölcsönkapott sátorban. 2002
10 évvel később a 4-6-8 éves fiainkkal a Guruló iskolánkban értünk ide október végén, és ki tudja, meddig voltunk itt.
2014-ben Illés januári születésnapját ünnepeltük a havas, lakatlan Arches NP vörös dombjain, kis lakóbuszunkban, síruhákban éjszakázva. Masnap aztán beköltöztunk a Super 8-be, ahol ilyenkor egy sátorhely áráért kaptunk meleg szobát és reggelit.
2018, már az óriás Fiestával, a naagy lakóbuszunkkal, amit magyar barátainktol vettünk, amikor Ecquadorba költöztek a civilizáció elől...
Egy élet állomásai itt. És most egy újabb. M. fiunk itt dolgozik. Önálló, jól megállja a helyét, jó ránézni, kaland az élete...hát, ez talán nem is meglepő, amilyen indítást kapott...
De miközben ugyanazok a helyszínek, előttem hatalmas képsorok futnak el azokról az állomásokról, amiken lelkileg, a személyiségünkben mentünk át. És ismét átélem
az egymásra rétegződő idősíkok felfoghatatlan drámáját.
Hogy ugyanott vagyok, de egész más vagyok. Hogy ugyanaz a családom (nem kis dolog), de hajszál híján, és nem magától értetődően. Látom, hogy ötünkön kívül senki nem érti igazán, mit jelentenek nekünk ezek a helyek, a hívóképek, a szavak, amik ide kötnek. Az elmúlás fájdalmát csak az enyhíti, hogy látjuk, hogy megérte... megérte az évekig tartó küzdelem a standard sorba beállás ellen, mégerte a szabadságot és a jót választani, az ár ellen úszásra használni az energiánkat a rossz kényszerek káros hatásait enyhítő küzdelmek helyett...
Lehet, hogy nem tudják azt mondani, hogy itt vagy ott nőttem fel, mert itt is és ott is, és még másik 40 államban... de azt tudják, milyen állandó értékek mentén éltünk, választottunk, áldoztunk, és eddig győztunk.
Istenem, add, hogy felőttként is az igazi értékekért küzdjenek, és mindig tudják, mik a fő rendező elvek, és mik a lerázható látszatok, amik csak az irányítást teszik egyszerűbbé, de nem tanítanak meg önállóan látni.
Igen, a kicsi hőseinknek kell megírnom a könyvet ezekről az évekről.
A nyilazó keselyűbarátnak, a lakóbuszban és a világ legszebb helyein felnövő Junior Rangereinknek, a szorgos műszaki zseninknek, aki egyre különlegesebb felvételeket készített a lenyűgöző helyekről és kalandokról, a sivatagi grillszakácsoknak, a repülőpilótánknak, a Bolt kitalálójának, a saját Narniánk főszereplőinek, amiben éltunk és amibe néha visszamegyünk ma is...
Nektek fogok könyvet írni mindezekről..., Fiúk.
