Fel labbal mar otthon

Most ment el a teherauto a butorainkkal es az eddig orszagrol-orszagra magunkkal huzott foldi javainkkal. Hol utalom a koltozest a sok lomkjaval egyutt, hol elbogom magam a szepsegtol, amikor egy-egy regi kiszokni vagy bizonytalan vonalu gyerekrajz kerul a kezembe.
Vegre, vegre hazamegyunk, es most mar nem garazsba, meg szivessegi tarolasra, hanem a sajat otthonunkba toljuk be a dobozainkba rejtett eletdarabjainkat.
Ez jo. Most mar majd nem kell mindenhova mindent vinni csak azert, mert nem marad utanunk meg puszta birtok sem. Most mar akar egy boronddel is elindulhatunk, es amit nem akarunk vinni, azt egyszeruen otthagyjuk...talan aki nem elte at ezt a fajta maga mogott felegeto koltozest (tobbszor, joval tobbszor is!), az nem is tudja felbecsulni e kuilonbseg erteket.
..
Azert MEGIS NEGEZ, anya, megis nehez (P.J.). Rajtam ul az ures haz, a szetdobalt maradek ruhadarabok, az osszegyujtott rajzok, kepek, az itthagyott, vagy elajandekozott jatekok, babaholmik sulya. Eddig ezektol soha nem kellett megvalni. Most eloszor koltozunk ugy, hogy a legkisebb is tulvan a babakoron. Na, ez viszont olomnehez. Vagy talan csak az egbolt olma, ami ramult ma delutan?
...
Es meddig maradunk az Otthonban? hat, igen, talan erthetetlen igy elsore, de most ugy nez ki, meg a hosszabbitassal egyutt is csak nehany honapot.
A latoszog tagul, a cel ragyog. Tovabb kel menni. De legalabb aztan mar vissza lehet majd terni valahova. vegul is, az igazi allampolgarsagunk nem ide es nem oda kot, hanem egyenesen a mennybe. Igy ez az egesz sokkal konnyebb, sot, egyenesen izgalmassa valik, es mar azzal se kell tulzottan torodni, hol lesza gyerekek igazi gyokere. Igen, ha lehet valasztani, az ovek is ott legyen. Ez minden vagyam.

Januari mottonk

JANUAR-Jon a Nyar!

Amikor a hegy hazhoz megy

Jézus mondja: „én azért jöttem, hogy életük legyen, és bővölködjenek" (Ján 10,10)

Az idei téli szünet igen hosszú vakációt ígért. Távol hazánktól 20 nap nagyszülők, rokonság, barátok, és a számomra olyannyira hiányzó havas hegyek nélkül… Egy mérsékelt óceáni klímájú, (ámde korántsem egzotikus) országban élünk, ahol nyarat-telet komorrá szürkítenek a sűrű, földig kúszó felhők, ráülve az emberek lelkére, kedvére. Jó innen kiruccanni napfényesebb helyekre… Nyáron irány a Balaton, de ilyenkor? A hétköznapokban persze még csak elboldogulunk ezzel, hittel és humorral próbálva elűzni a fénytelenség komorító hatását (equadori barátnőmmel megalapítottuk a ’ Helyi Időjárást Ellenzők Klubját’), de azért most húsz nap egy helyben, esőben, 3 kiskorú fiúgyermekkel… hát, az örömömbe némi aggódás is vegyült. Sokat törtem a fejem, hogy használjuk ezt az időt, de világos volt, hogy folyamatos hideg esőzésben nehéz lesz lekötni a kisfiúkat barátok nélkül. Rövid fohásszal az Úr kezébe tettem mindezt, ahonnan én is sokkal könnyebben elfogadok bármit. Végülis, Ő már megtervezte a szünetünket.

Pár nappal Karácsony előtt aztán szokatlan időjárás köszöntött ránk. Elkezdett havazni. De ami még ennél is furcsább volt, nem olvadt el azonnal a hó. Nagy izgalomba jöttünk, és három kisfiammal elkezdtünk imádkozni, hogy maradjon meg a hó a szünetre. A lelkesedés mellett nálam rögtön felütötte a fejét a háttérből kajánul vigyorgó szkepticizmus, de látva a fiúk megszégyenítő hitét, én is új erőre kaptam… Az utóbbi időben egyébként is döbbenten állok kisfiaim hite előtt. Ábel már egy hónapja kitartóan és minden nap újra a legnagyobb természetességgel kéri, hogy ’ holnap legyen Karácsony’. Matyi pedig egy félreeső népért, az azeriekért imádkozik megszégyenítő hűséggel minden áldott nap már hetek óta, amióta megtudta, hogy létezik ott keresztyén rádióadó.

Így aztán belevágtunk… És aki a karácsonyi napokban nézett Híradót, emlékezhet rá, mi történt. Egyszer csak elkezdett hullani a hó. És csak hullt, csak hullt, csak hullt, mint ami már többé meg sem akar állni. Itt, ahol átlagosan hétévente esik pár szem alélt hó, e Karácsony reggelére kövér paplanként borított be mindent; házakat, fákat, tisztára fehérítve minden szennyet és szürkeséget. Még az utakat is vastag hóréteg borította, mint az igazi hegyekben. A következő naptól pedig ragyogó napsütés tette felejthetetlenné ezt a gyönyörű karácsonyi ajándékot. A téli szünet így olyan lett, mint egy valódi alpesi sí-, és szánkótábor.

A magyar Híradóból tudtam meg, hogy 46 éve nem volt Belgiumban fehér Karácsony. Puszta véletlen, hogy 46 esztendő óta először most fordult elő? Vagy Isten ennyire kedves és szerető Atya lenne? Én ez utóbbit hiszem.

Iras Illes szuleteserol

Illés fiunk születését sok különös esemény vette körül. Nem is csoda, hisz mire megszületett, annyian és annyit imádkoztak érte, hogy jól elosztva egész életére is jutna belőle. Születése előtt 6 héttel ugyanis megtudtuk, hogy szívrendellenességgel fog világra jönni. A baj súlyossága előre nem látható skálán mozgott, a szinte tünetmentestől az épphogy életképesig. Mindez egy korábbi kétségbeesett fohászomra adott válasz volt, bár én azért nem így képzeltem el a párnámba zokogott kérés meghallgatását. A következő hat hét hihetetlen és maradandó átalakulást hozott bennünk, szülőkben. És ez az, amit nem cserélnék el most már semmire. De akkor még ezt nem tudtam. Felkészülni…, de mire? És hogyan? Hiszem-e, hogy Ő jobban tudja, mi a jó nekem? Kész vagyok mindent elfogadni Tőle, akkor is, ha nem értem, miért? Az őszinte „Igen” kimondásához hetek kellettek. Végül sírva, de boldogan mondtam ki Neki, hogy nem tudom, pontosan, mi, de jöhet. Tőle, igen. Ha nem is vagyok kész, de az leszek, amikorra kell.

Illés Sámuel nevét egy nappal születése előtt kapta. Már a kórházban, egy hosszas imaharc után egyszer csak biztos lettem benne, hogy fiú lesz. Illetve: a nevében. Isten a nevét erősítette meg pontosan időzített Igékkel. ” Isten embere, Isten szolgája” lesz- Illés+Sámuel. (A lánynevek, amiket választottunk, egész mást jelentettek). Ez azonban egyben azt is jelentette, hogy a nagy eséllyel felvetődő halmozott fogyatékosságai nem lehetnek kísérő tünetei. Így is ajánlottuk Isten szolgálatára, ha arra alkalmasan születik. És végül olyan biztos lettem ebben, hogy magam is elcsodálkoztam. Amikor megszületett, csak az arcát láthattam, a nővér pedig bemondta: ”Lány!” (legalábbis ezt hallottam- mondjuk, elég bódult voltam). Odasúgtam Férjemnek: „Nem lány, fiú! Nézd meg!” Visszajött: „Fiú, és nagyon szép!” A várt szívbetegséggel született, de kísérő tünetek nélkül, és olyan fizikummal, hogy ma is sokszor mosolygok, mikor idegenek kedvesen rámondják: „Látszik ezen a gyereken, hogy makkegészséges!”

A belső mosoly azonban sokkal mélyebbről fakad, mint egyszerűen csak az egészség ajándékának való örvendés. Isten ígéretére és az Ő hűségére emlékeztet.

„Neveden szólítottalak, enyém vagy.” Ézs 43,1