Sokan nem merik elhinni, hogy Istenünk nemcsak a nagy dolgokról gondoskodik
számunkra, hanem minden apró részletet szeretettel rajzol az új napunk papírlapjára,
és csak a szemünkön múlik, mennyi kis, személyesen nekünk elkészített részletet veszünk észre.
Illés a hatodik születésnapja után ünnepélyesen használatba vehette a kis
zseb-fényképezőgépünket. Nagy lelkesedéssel fűzte a kezére, és akárhova
mentünk, buzgón kattogtatott. Buszok feliratait, hiányzó csavar helyét
közelről, embereket, autókat, magas házakat kapott lencsevégre. Aztán
felfedezte, hogy magát is tudja fényképezni. Új fejezet nyílt a játékában, ’Arcok
és grimaszok’ címmel. Csodálkoztam, mennyire gondosan vigyáz új kincsére,
mindig tudta, hol van, és ha véletlenül otthon maradt, még az ajtóból
visszaszaladt érte. Igazi kis fotóriporter lett pár nap alatt.
Egyszer egy nagy
hajóra mentünk. Emeletek, fedélzetek között lépcsőztünk, régi fényképeket
nézegettünk, hajókormány, kapitányi híd, fel-le, ki-be, aztán rövid
túlélő-uzsonna-és egyszercsak...hol a fényképezőgép? Illés pontosan emlékezett,
hol tette le utoljára, egy monitor tetejére, amikor valami történelmi felvételt
nézett a hajó útjairól. Visszaszaladt oda, de csak hűlt helyét lelte a gépnek.
Elkeseredetten kerestük, végigjártuk az eddigi utunkat, még a mosdóba is
benéztünk, de semmi. Jaj, hogy mért nem töltöttem le a képeket pár napja,
amikor kérte...csak nem volt idő rá...Nem is a gép értéke fájt, hisz csak egy régi
kicsi, egyszerű zsebfényképező volt, de a képek...az első albuma...és tényleg
jó képek voltak, meglepően jók...”Ó, Istenem, kérlek, bocsásd meg, hogy erre
nem volt időm...és hogy nem akasztottuk a nyakába, vagy nem figyeltünk jobban.
Igaz, hogy eddig mindig tudta, hol van, és láttuk, hogy olyan jól vigyáz rá,
nem tartottuk szükségesnek, dehát mégiscsak egy hatéves...Kérlek, ha lehet,
kerüljön elő, kérlek, hadd tanuljuk meg ennyiből, és ne kelljen elveszíteni a
képeket ehhez a leckéhez...”-fohászkodtam. És tudtam, hogy Ő nagyon szeret,
akárhogy is lesz. Megkérdeztük a biztonsági őrt, nem adtak-e le neki egy
kamerát, de sajnos nem. Rádiózott a Talált tárgyak osztályára, az információs
pulthoz, de semmi. Az ajándákboltban sem adták le...Fájó szívvel mentem haza, és
miközben próbáltam pozitív lenni Illés felé, belül mart a szomorúság. Az utolsó
reményünk az volt, hogy meghagytuk a telefonszámunkat, és megígérték, hogy ha
megvan, értesítenek. Igenám, de holnap reggel elhagyjuk ezt a várost... ’Istenem,
legyen meg a Te akaratod.’ Másnap hajnalban keltem. Reggeli csendességem egy
részében ismét csodáért imádkoztam. Összepakoltunk az induláshoz. Alig vártam a
hajó nyitási idejét, hogy felhívhassam őket. Üzenetrögzítők, üres kapcsolások...Végül
indulni kellett. Férjem kedvesen mondta, hogy nem messze a hajótól megyünk ki a
városból, kiugorhatok megnézni, megvan-e. Újabb szikra reménység. Beszaladtam a
pulthoz, megkérdeztem...nem, sajnos nem adtak le semmit.
Most már vége. Kemény tanítás. Máskor lesz időm archiválni, amit a gyerekek
csinálnak. Ha nem, elveszek másból. De milyen jó lett volna, ha nem ilyen áron
kell ezt megtanulnom... Láttam Illés lelkes arcát, ahogy visszanézte a
fényképeit, láttam, ahogy kérte, hogy töltsem le őket, ahogy nevetgéltek
tesóival a vicces arcokon... ahogy a csavarhelyet mutatta a képen... és
elsírtam magam.
