Az elveszett fényképező

Sokan nem merik elhinni, hogy Istenünk nemcsak a nagy dolgokról gondoskodik számunkra, hanem minden apró részletet szeretettel rajzol az új napunk papírlapjára, és csak a szemünkön múlik, mennyi kis, személyesen  nekünk elkészített részletet veszünk észre.

Illés a hatodik születésnapja után ünnepélyesen használatba vehette a kis zseb-fényképezőgépünket. Nagy lelkesedéssel fűzte a kezére, és akárhova mentünk, buzgón kattogtatott. Buszok feliratait, hiányzó csavar helyét közelről, embereket, autókat, magas házakat kapott lencsevégre. Aztán felfedezte, hogy magát is tudja fényképezni. Új fejezet nyílt a játékában, ’Arcok és grimaszok’ címmel. Csodálkoztam, mennyire gondosan vigyáz új kincsére, mindig tudta, hol van, és ha véletlenül otthon maradt, még az ajtóból visszaszaladt érte. Igazi kis fotóriporter lett pár nap alatt.

 Egyszer egy nagy hajóra mentünk. Emeletek, fedélzetek között lépcsőztünk, régi fényképeket nézegettünk, hajókormány, kapitányi híd, fel-le, ki-be, aztán rövid túlélő-uzsonna-és egyszercsak...hol a fényképezőgép? Illés pontosan emlékezett, hol tette le utoljára, egy monitor tetejére, amikor valami történelmi felvételt nézett a hajó útjairól. Visszaszaladt oda, de csak hűlt helyét lelte a gépnek. Elkeseredetten kerestük, végigjártuk az eddigi utunkat, még a mosdóba is benéztünk, de semmi. Jaj, hogy mért nem töltöttem le a képeket pár napja, amikor kérte...csak nem volt idő rá...Nem is a gép értéke fájt, hisz csak egy régi kicsi, egyszerű zsebfényképező volt, de a képek...az első albuma...és tényleg jó képek voltak, meglepően jók...”Ó, Istenem, kérlek, bocsásd meg, hogy erre nem volt időm...és hogy nem akasztottuk a nyakába, vagy nem figyeltünk jobban. Igaz, hogy eddig mindig tudta, hol van, és láttuk, hogy olyan jól vigyáz rá, nem tartottuk szükségesnek, dehát mégiscsak egy hatéves...Kérlek, ha lehet, kerüljön elő, kérlek, hadd tanuljuk meg ennyiből, és ne kelljen elveszíteni a képeket ehhez a leckéhez...”-fohászkodtam. És tudtam, hogy Ő nagyon szeret, akárhogy is lesz. Megkérdeztük a biztonsági őrt, nem adtak-e le neki egy kamerát, de sajnos nem. Rádiózott a Talált tárgyak osztályára, az információs pulthoz, de semmi. Az ajándákboltban sem adták le...Fájó szívvel mentem haza, és miközben próbáltam pozitív lenni Illés felé, belül mart a szomorúság. Az utolsó reményünk az volt, hogy meghagytuk a telefonszámunkat, és megígérték, hogy ha megvan, értesítenek. Igenám, de holnap reggel elhagyjuk ezt a várost... ’Istenem, legyen meg a Te akaratod.’ Másnap hajnalban keltem. Reggeli csendességem egy részében ismét csodáért imádkoztam. Összepakoltunk az induláshoz. Alig vártam a hajó nyitási idejét, hogy felhívhassam őket. Üzenetrögzítők, üres kapcsolások...Végül indulni kellett. Férjem kedvesen mondta, hogy nem messze a hajótól megyünk ki a városból, kiugorhatok megnézni, megvan-e. Újabb szikra reménység. Beszaladtam a pulthoz, megkérdeztem...nem, sajnos nem adtak le semmit.

Most már vége. Kemény tanítás. Máskor lesz időm archiválni, amit a gyerekek csinálnak. Ha nem, elveszek másból. De milyen jó lett volna, ha nem ilyen áron kell ezt megtanulnom... Láttam Illés lelkes arcát, ahogy visszanézte a fényképeit, láttam, ahogy kérte, hogy töltsem le őket, ahogy nevetgéltek tesóival a vicces arcokon... ahogy a csavarhelyet mutatta a képen... és elsírtam magam.

A kocsihoz érve elmondtam a hírt a többieknek. Továbbindultunk. Aztán tízóraira elő akartam venni a müzliszeleteket. Ám ahogy benyúltam a dobozba, amiből tegnap is ettünk, egy hideg, kemény tárgyba akadt a kezem. „Nem lehet igaz”-tapogattam. A gép. Itt a kezemben, a müzlisdobozban. A többit el tudja képzelni mindenki. A többi kegyelem.