25 év titka, avagy Szög a falban

Reggeli futás a hegyen

Ma, amikor az erdőből kiléptem a napfelkelte sárgavörös színeiben fürdő hófödte fennsíkra, egy pillanatra meg kellett állnom. Nem szoktam megállni reggeli futás közben, az időt mindig próbálom jó szinten tartani, hogy tudjam, még mindig formában vagyok. De most elolvasztott az a fagyos gyönyörűség, amibe belecsöppentem.

Le kellett állnom megérinteni a deres csipkebokrot, aminek piros bogyóit csillogóan kócos jégszikrakoronák szegélyezték. A felkelő nap fényében minden melegen ragyogott, a bokrok fölött a halványodó Holddal, miközben a megszáradt mezei füvek sárgásbarnája kis szigetekként bukkant elő a hómezőből.

Istenem, milyen csodálatosak a Te műveid! Milyen pazarló ez a szépség, amit ma az egész láthatáron egyedül élvezek! Megint azt éreztem, amit egyszer a Padre-szigeten a homokos parton, amikor kifutottam a sátorból, és a tenger morajlását és a viharos szelet felülénekelve ömlött belőlem a dicsőítés. Vagy a Zionban, ahol reggelente felkapaszkodtam a vörös homokkő sziklák tetejére, és onnan néztem le a sátrunkra, és távolabb a kelő Napban vöröslő  Court of the Patriarchs felé… eszembe jutott Arizonában a forróság és a sivatagi róka, kaktuszok,  vaddisznók, őzek, amikkel találkoztam, a Grand Canyon, Arches és a többi gyönyörű táj, lakóbuszból, sátorból, vagy épp a kényelmes lakásból indulva… a magasságok.

És a mélységek. Ukrajna, mikor a sárban a falu kutyái csaholása közepette futva remegtem, mikor kap el valamelyik kóbor eb, és ahol az utolsó percekben már azért imádkoztam, hogy ma folyjon a víz, még ha ez azzal is jár, hogy néha enyhe áramütést hoz rám a falban keveredő vezetékek miatt. És a  lelki gödrök, mikor futás közben is a sírás fojtogat, és csak azt tudom, hogy  Istennél biztonságban vagyok, és próbálom leelőzni a fájdalmamat, hátha sikerül lerázni valahogy. Ilyenkor sokszor eszembe jut Draskóczy Lídia barátunk szép éneke: Örömömben, bánatomban… hányszor énekeltem ezt és mást Istennek, magamnak, és néha hangosan, élvezve a kora reggeli magányt...

25 éve kezdődik így szinte minden napom. Ahogy a gyerekek születtek, el-elakadtam, aztán ahogy teltek az évek, egyre korábban kellett kelnem, hogy megnyerjem azt az időt, amit csendben az Ige mellett, aztán meg futás közben intenzív imádsággal tölthetek. Itt tanultam meg egy saját kísérletben, hogy lehet 35 percen keresztül mindenért hálát adni, és a legfájóbb kéréseimet is hálaadássá formálni. Itt tanultam meg, hogy akkor is el kell indulni, ha semmi kedvem, hogy nem lehet megbánni ezt az időt, és hogy megéri a néha komoly áldozatot. És azt is, hogy néha meg egy időre ezt kell beáldozni valami még fontosabbért. Volt, hogy egy fél évig hajnaltól ébresztésig inkább tanultam lelkigondozást, mert ezt értettem meg.

Hálás vagyok ezért a 25 évért, ami alatt nem halványult Isten iránti rajongásom, a Benne való örömöm, és a reménységem, amit minden ellenére és minden közt adott. Olyanná lett ez a nap eleji csendes másfél-két óra, mint a Szög a falban. Fel tudom rá akasztani a napomat.

A legszebb törött bögre

Bár nem hiszek Murphy törvényeiben, azt azért megfigyeltem, hogy nálunk valahogy mindig azok a bögrék törnek el, amik különösen kedvesek nekem. Ha visszatekintek az utóbbi 5-6 évre, nem tudok olyant mondani, amikor egy amolyan „tizenkettő=egy tucat” bögrénk tört volna el. A szekrény legfelső polcán sorakoznak azok, amelyek úgymond javításra várnak, a törött fülű, a csorbult peremű, a darabjaiból összeragasztott és a legújabb, a teljesen kihullott aljú. Mind valamiért különösek. Vagy mert egy különleges helyen kaptam, vagy mert a felirata kedves emléket idéz, vagy mert olyan Ige van rajta, esetleg csak mert olyan szép a formája, színe… Pedig hány olyan „futottak még” bögre törhetne el, aminek inkább még örülnék is, hogy nem foglalja a helyet! De nem. Vajon miért?

Tegnap megint az egyik kedvencem esett áldozatul a fizika törvényszerűségeinek. Férjem szerint, persze, túl sok a „kedvenc bögrém”. Lehet, de valami oka mégis kell, hogy legyen, különben nagyon nehezen tenném túl rajta magam.

A tegnapi történet egyszerű. Felvittem férjemnek a teát, mint általában. A szokásos nagy, fiús csöbör helyett ma az én régi, piros-fehér, szívecskés, szép formájú bögrémet választottam. Egy pillanatra megfordult a fejemben, mi lesz, ha eltörik, de elhessegettem a gondolatot. Aztán elmentem az erdőbe a syokásos reggeli imádkozó futásomra.

Az erdőből hazaérve a tekintetemem a lábam előtt összetörve, talp és fül nélkül lukasan heverő kedves bögrém maradványaira esett. „Nem hiszem el”-csak ennyit tudtam gondolni-és hangosan mondani. A fejemben zakatolni kezdtek a lehetséges reakciók, most hogyan tovább? De mielőtt elkezdtem volna belesüllyedni a vádló gondolatokba és az önsajnálat örvényeibe, a pillantásom a bögrén írt Igére tévedt.

„A szeretet mindent eltűr”-mondta a felirat. Na. Most akkor mire nézek? A tönkrement bögrére, ami a kukahalál állapotában fekszik itt előttem, vagy beljebb fókuszálok, a körvonalakat lemetszem és a tekintetemet a feliratra szorítva elkezdem ezt nagyon komolyan venni? Az eredetiben használt szó gyöke ugyanaz, mint a kitartásé. "mindenben kitart"-kb. Ezt Jézus tette, nem én, de Ő megtette. És azt mondta, hogy "ahogy én szerettelek titeket, ti is úgy szeressétek egymást".  Hálából, egészen. Esélyem erre? A kegyelem. Eddig elég volt az Ő kegyelme, ez az éves Igém is:

Elég neked az én kegyelmem, mert az én erőm erőtlenség által ér célba. 2 Kor 12:9

A szívem ekkor már döntött, magam is csodálkoztam, de nem öntött el- habár meg-megcsapott- a keserűség, szomorúság hulláma. De végül úgy határoztam én is, hogy a keserűség helyett inkább jó tanulság legyen belőle, amit egy életre magukkal vihetnek a fiaink is. 

Körülöttünk tonnányi tárgy megy tönkre a szeretteink (és magunk) ügyetlensége miatt, de „egy törött edényt vagy kiborult tejet eltakarítani 1 perc. Egy összetört lelket helyreállítani néha egy élet is kevés.” 

Illés születése (... a 9. szülinapjára előhúzva a fiókból)

Ezt az éjszakát soha nem felejtem el… De mielőtt elmesélném, szaladjunk vissza néhány évet az idő kerekén. Illés fiunk születését sok különös esemény vette körül. Mire megszületett, már annyian imádkoztak érte, hogy jól elosztva egész életére is jutna belőle. Születése előtt 6 héttel ugyanis megtudtuk, hogy szívrendellenességgel fog születni. A baj súlyossága előre nem látható széles skálán mozgott, a szinte tünetmentestől az épphogy életképesig. Elárulom, mindez egy korábbi kétségbeesett fohászomra adott válasz volt, bár talán azt se kell hosszasan magyarázni, hogy én azért nem így képzeltem el a választ. Akkor csak ennyit tudtunk. De a következő hat hét hihetetlen és maradandó átalakulást hozott férjemmel együtt mindkettőnkben. Felkészülni…, de mire? Kész vagyok egy súlyosan sérült gyermek befogadására? Tudok-e örülni, hogy a hegyi kirándulások, a rengeteg biciklizés, a felszabadult együttlétek helyett állandó aggodalomban és készenlétben kell leélni az életemet? Ezekre és a többi súlyos kérdésre egyértelmű „Nem!” volt az első őszinte válasz. Hiszem-e, hogy Ő jobban tudja, mi a jó nekem? Kész vagyok mindent elfogadni Tőle, akkor is, ha nem értem, miért? Az őszinte „Igen” kimondásához hetek kellettek. Sírva, de boldogan mondtam ki Neki, hogy nem tudom, pontosan, mi, de jöhet. Tőle, igen. Tudtam, hogy ha nem is vagyok kész, de az leszek, amikorra kell.

Illés Sámuel nevét egy nappal születése előtt kapta. A megszületése előtti este a kórházban egy hosszas imaharc után egyszer csak biztos lettem benne, hogy fiú lesz. Nem is ebben, hanem a nevében. Isten a nevét erősítette meg pontosan ekkorra időzített Igékkel. ” Isten embere” lesz- Illés+Sámuel. (A lánynevek, amiket választottunk, egész mást jelentettek). Isten végül olyan hihetetlen bizonyossá tett ebben, hogy én is elcsodálkoztam rajta. Ugyanis mikor megszületett, csak az arcát láthattam, a nővér pedig bemondta: ”Lány!” (legalábbis ezt hallottam, bár elég bódult voltam…) Én férjemnek: „Nem lány, fiú! Nézd meg!” Visszajött: „Fiú, és nagyon szép!”

2 és fél év telt el, Illés élte a fiúgyerekek rendes életét (éjszaka az intenzív osztályon egy hetesen, kis szünet, baleseti ügyelet, kis szünet, szirénás rendőri vezetéssel kórházba autózás, és így tovább).

Születésétől mondták, hogy meg kell majd műteni. Aztán eljött az idő.  Két nappal Illés szívműtétje előtt már minden elő volt készítve. Végül mégis űgy döntöttünk, az egyébként  híres leuveni szívkórházban még egy utolsó rutinvizsgálatot kérünk, csak hogy ugyanazt mondják-e, mint a másik orvosunk, aki magzat-korától figyeli Illés szívét. Hogy dupla biztonsággal legyen a kezünkben a pontos diagnózis… De ekkor hirtelen minden a feje tetejére állt. A ’kontroll-orvos’ véleménye sokkoló volt. Amit ő látott: a rendellenesség minden eddigi orvosi tapasztalatot és tudományos előrejelzést meghazudtolva jelentéktelenre kisebbedett. (Mennyien imádkoztak hűségesen érte, barátok és ismeretlenek évek óta!) Megdöbbenésünkre a szakorvos ezt látva nem javasolja a műtétet. Halleluja' De...Most akkor mi lesz? Műtét vagy sem? Ki fog dönteni? Szaladtunk, akihez tudtunk, tanácsért. Ám szakorvos ismerősünk is, bölcsebb, idős barátaink is csak széttárták karjukat. Végül nem volt mit tenni, meg kellett értenünk:  ez a mi döntésünk. Műtét vagy nem: számunkra beláthatatlan kockázat. Álmatlan éjszaka, vergődés, fohászkodás Istenhez, kicsinységünk és tehetetlenségünk teljes átélése. ’Uram, nem tudjuk ezt eldönteni, lehetetlent kérnek, kérünk, csinálj valamit!’ És ahogy elvezetett bennünket a kétségbeesett kiáltástól a Benne való megnyugvásig. Hisz Ő most is ugyanaz. Nem hagyott el, nem alszik, nem máshova néz… hiszem ezt most is? Megint eljutottunk az „igen”-ig. Most már csak az volt a kérdés, hogy fogja csinálni. Izgatottan vártuk a megoldást. Másnap kora reggel a műtét helyszínére sietve, a folyosón elkapjuk orvosunkat, aki a műtétet kiírta, rendkívüli konzultációt kérve. Ő ránk csodálkozik. –Mire a sietség? Hát nem kapták meg a hírt? Illés műtétje elmarad egy sürgős eset miatt! – ebben a pillanatban megérkezik a telefonomra az üzenet (a térerő nélküli alagsori helyiségben!). Előző nap küldték, miután nem értek el (a bekapcsolt telefonomon). Isten eddig a pillanatig visszatartotta a hírt. Hogy miért? Világos most már. Hogy azt a felejthetetlen éjszakai küzdelmet és az Ő felejthetetlen válaszát örökre emlékezetünkbe vésse…