Az állatok iskolája, avagy Közoktatási Aesopus -folytatásos szappanopera, utólag megmondom, hány részben

Egyszer hallottam egy történetet. Aesopus is írhatta volna. Addig forgattam magamban, míg Közoktatási szappanopera született belőle.

Lássuk az első részt!

Az állatok (iskolai) olimpiája

Az állatok békében éltek kis életközösségükben. Volt abban erdő, virágos mező, folyó, mocsár és egy szép, sötét és mély barlang.

Egyszer aztán jött egy idősebb Nyúlhölgy. Az emberek városából jött ide nyugdíjas éveire. És egy csodálatos újítást hozott, úgy mondta. 

Egy reggel összegyűjtötte az összes állatot a mezőre, egy nagy fa tövébe. A halaknak még vizesvödröt is készített, hogy jobban figyelhessenek- 'Erről majd fokozatosan leszokunk', mondta, 'mert fel kell zárkóznotok a többséghez, akik enélkül is jól tudnak figyelni'. Mivel a többiek nem törődtek ezzel a megjegyzéssel, a halak kicsit szégyenkezve hallgattak, és azon gondolkoztak, eddig nem is tűnt fel nekik, hogy így le vannak maradva a többiektől... Észrevétlenül elkezdtek gyakorolni, minél több időt a levegőbe dugott fejjel figyelni.  A fára Nyúlhölgy felszögelt egy nagy ábrát.

Elmagyarázta, hogy kell fára mászni. A mókusok lázba jöttek és vihogva ugráltak a gyönyörűségtől, hogy ma mindenkinek fára kell mászni. Nyúlhölgy nagyon bölcs volt, kihívta őket tanársegédnek.

És elkezdődött az első lecke. Minden állat gyakorolt. Volt, aki egész ügyesen, például a majom egy pillanat alatt az ágak közt termett, és jókat nevetett a teknősön, a sünön, a kecskén és a többieken, akik hiába erőlködtek. A legszánalmasabb a hal volt. Épphogy kiugrott a vödörből, nekicsattant a fatörzsnek és máris a fűben vergődött. 

Nyúlhölgy egy ideig megértő és biztató volt, de aztán már nem tudta leplezni elégedetlenségét. 'Na, majd még gyakoroljuk, most gyertek, úszni tanulunk!' - mondta, és már vitte is a csapatot a folyóhoz. 

A társaság hangulata megváltozott. Néhányan, akik eddig izgatottan vagy fensőbbséges mosollyal vették az akadályt, most zavartan kullogtak a sor végén és drukkoltak, hátha valami közbejön, és mégsem érnek oda a vízhez. A macska volt az utolsó, felborzolt szőrrel leste, hogy tűnhetne el egy óvatlan pillanatban az erdő mélyén. A halak bezzeg elemükben voltak, alig várták, hogy szaltót ugorhassanak a jó, öreg folyóba.

 A macska épphogy túlélte, a medvének kellett kihúzni. A halakat megdicsérték, amitől kissé jobban érezték magukat ebben az új és idegen iskolában, de igazából a vízben átélt szabadságot ennél sokkal jobban élvezték, és nemigen törődtek a dicsérettel. Nem is értették, miért kell őket megdicsérni, mert elemükben vannak. 

Így teltek a napok, hetek, míg egyszercsak Nyúlhölgy bejelentette, hogy év végi osztályzóvizsga lesz.

'Egész évben gyakoroltunk. Meglátjuk, mennyit tanultatok. Mindenkinek ugyanaz lesz a feladata, így igazságos. Lássuk, ki lesz a legjobb! A kitűnő tanulókat a legjobb egyetemekre is fel fogják venni.  Aki figyelt és szorgalmas volt, az most majd láthatja munkája gyümölcsét'!

Az első állomás a fa volt. Minden állatnak sorra fel kellett másznia.  Nyúlhölgy ragyogó arccal, csillogó szemekkel várta az eredményt. A hal tudta, hogy nem okozhat csalódást. Hinni akarta, hogy ő jó hal. Meg kell csinálnia! Elszántan nekiugrott a fának, ahogy gyakorolta, minél mgasabbra. Őrülten csapkodott az uszonyaival, és haladt is 3-4 centit felfelé, amikor összeverve lezuhant. Egy darabig még vergődött a fűben, aztán a medve felszedte, visszatette a vödörbe. 

Lopva Nyúlhölgyre tekintett, és látta az arcán a rosszul leplezett csalódást. Forró szomorúság öntötte el a szívét, és nem tudta, hol hibázott, hisz egész évben odaadással gyakorolt... Talán mégse olyan jó hal, mint gondolta?

Végül minden állomáson túl voltak. A macska sokkosan szédelgett a víztől, az aligátor a sivatagi futóversenytől megvakult, csakúgy mint a barlangi tücsök a tűző naptól, a gilisztát alig tudták fellocsolni a magasugrás után, a kutya pedig sehogy nem tudott még év végén se repülni. 

Persze, mindenki jól teljesített egy-két számban, de az eszükbe se jutott, annyival több dologban kudarcot vallottak...

Végül minden állat hazament, és elgondolkozott azon, hogy eddig milyen vak volt, észre se vette, mennyi mindenben tehetségtelen, sőt, szégyenletes, és hogy vajon egyáltalán alkalmas-e valamire. 

Egyedül a csiga, aki valahogy kimaradt az egészből, örült igazán, hogy végre kibújhat a házából és folytathatja a legelészést anélkül, hogy észrevennék és őt is beiskoláznák...