Nekem no-brainer volt, hogy a gyerekek iskolába mennek. Nem is jutott eszembe más, hisz ez így van.
Amikor először kerültem olyan helyzetbe, hogy ‘felsőbb utasításra’ otthagytam kisfiamat a számára érthetetlen nyelven beszélő óvó néni karjaiban, mindenáron velem akart jönni, kapálózott, kétségbeesetten nézett, miközben próbált szabadulni. Én pedig belül zokogva és tépelődve, engedelmesen követtem az utasításokat, és kínok közt mosolyogva integettem neki, mert azt mondták, ezzel teszek a legjobbat.
Persze, sokan legyintenek, úgy vannak vele, hogy "túléli, ez az élet, meg kell szokni"
. Én is ezt magyaráztam magamnak, ahogy fájó szívvel beültem a kocsiba… sőt, kicsit életképtelennek is tartottam magam, hogy ilyen nehezen megy ez nekem. ’Ugyan, ez az élet, ugyanezen mentem végig, mégis tudtam mindig, hogy anyu szeret, mit nyekergek itt!’
A második fiam csendesebb volt, csak könnyes szemmel rajzolgatta a szívecskéket nekem az ablakra, míg el nem tűntem a szeme elől, majd beült a ’buborékba’, egy kis magára csukható ülésbe szomorkodni, amikor elmentem.
Valahol éreztem, hogy ez így nem jó, nekem, nekünk nem.
De a környezetemben ezzel senkinek nem volt baja, sőt, sokan örültek, hogy már 3 hónappal a szülés után visszamehetnek dolgozni, és a babával szakemberek fognak foglalkozni. Off-nak érezték ezt az egész főállású gyerekezést, amihez van, aki jobban ért, az a szakmája, neki meg az a más, amit eddig is csinált. Hallottam sokféle érvelést, hogy ez mért jó mindenkinek, de közben a szívem nem hitte el. Később már felbukkantak őszinte sztorik arról, hogy az ilyen korán csecsemőgondozásba került gyerekek közül sokan már kiskamaszként komoly depresszióval küzdenek. Hála Istennek nálunk ez nem divat, csak később történik meg, de kötelezően is 4 éves korban, ami megrázóan korai.
Szóval, részidőben jártuk az óvodát, igyekeztem minél kevesebbet igénybe venni belőle, ami miatt szemrehányásokat kaptam, vagy épp a kisfiamnak tettek rosszmájú megjegyzést.
Mostanában kezd berobbanni a szülő-gyerek kapcsolat felemelkedése a korábban genetikainak hitt tanulási, viselkedési nehézségek kutatásai kapcsán. (Ajánlom mindenkinek Dr. Máté Gábor Szétszórt elmék c. felrázó könyvét, illetve csak annak, aki szereti, ha felrázzák -vagy nem szereti, de érdekli egy egész más magyarázat és megoldás az ADHD -és egyéb tanulásinak, vagy viselkedésinek hitt nehézségek- kapcsán.)
Egyszer egy ismerősünk beszélt egy tanulóközösségről, ahol szülők és diákok együtt tanulnak, együtt választják ki a társaságukat, a tantervet, a kirándulásokat, programokat, és még csak nem is kell ott lenni, ha másképp döntenek… Hogy?! Linkek ezek? Fűevők? Ez valami hobo dolog lenne, de közben látom és ismerem az anyukákat, akik diplomata, tanár, magas szintű vezetők vagy csak rendes emberek rendes feleségei, és a gyerekek is teljesen vegyesek, csak valahogy biztosabbak és önállóbbak, és kerekebbek, tudják, mi érdekli őket, beosztják az idejüket, pedig nem idősebbek, nem zsenibbek, mint iskolás társaik… és valahogy szabadságuk van, véleményük a dolgokról, amit szépen meg is fogalmaznak, ha kell, felállnak, ha ki kell menni, rátesznek még egy leckét, ha túl izgalmas a téma, hogy csak máskor folytassák…
Elöntött, tudtam, ez az, amit keresek. Láttam azt a rejtett kincset, amit én a magaméiban is, de amit az intézményben nem láttak, ami ott elveszett, amit csak abban a kevés időben élvezhettünk, ami a mi drága időnk volt velük… és itt, most, szándékosan nem beszéltem semmiről, ami az egyéniségeik tudattalan vagy közönyös elolvasztása, az egyen-dolgok, a középútra húzása mindenkinek, vagy a kifejezetten romboló, megsemmisítő vagy csak semmibe vevő uniform világ, amibe kénytelenek előbb-utóbb beolvadni.
Olyasmi volt ez az élmény, mint amikor a fogságban született szirti sast egyszer elviszik egy repülésre a hegyek felett- aztán, amikor visszaviszik, már nem élhet ugyanúgy a ketrecében. (folyt. köv.)
Ajánlott olvasmány: Dr. Máté Gábor: Szétszórt elmék pl. itt:
https://jokonyvek.hu/dr-mate-gabor-szetszort-elmek-a-figyelemhiany-zavar-uj-gyogymodja
