Tumacácori után beültünk az RV-be
és elindultunk Mexico felé. Jó helyeken kiokosodva végül úgy döntöttünk, hogy a lakóbuszt az USA oldalon hagyjukgyalog átmegyünk, . Hamarosan már a nogalesi
Mc Donald’s előtt álltunk, ahonnan azonnal kijött az egyik munkatárs és
kifizettük neki a 3 dollárt a következő pár órás parkolásért. Vicces, hogy egy
Meki parkolójáért fizetni kell, de itt ez a rend, és legalább nyugodtan mehetünk
tovább.
Már korábban feltűnt a sivatagban
húzódó rozsdás, kb. 5 méteres
vasfal, ami Nogales város 2 oldala közt magasodik.
Persze reflexből Berlin jut az ember eszébe,
egy város kettéfalazva, közlekedés csak útlevéllel (ha egyáltalán...).
Azért sok a különbség is, de az ember már csak ilyen... a kedves
Tohono O’odhamjaink törzsi területe is kettészakadt ezzel a határral, a
“sivatagi nép” egy kis része ma Mexikóban él, a törzsi ünnepekre vagy napi
ingázásra azért átmehetnek a határon.
A rozsdás fal határátkelőben
folytatódik, mint egy nagyobb vasútállomás, simán átmegyünk. Odafelé persze nem
is vártuk, hogy bármi nehézségünk lesz.
Mivel 3 körül van, és az ebédet itt akartuk megvenni, rögtön igyekszünk
túlesni a turista-részen és egy helyi lányt kérdezünk, hol esznek az itteniek,
mi a jó „hazai”. El is visz egy
mozgóárushoz, aki Chimichalát árul. Ez olyasmi, mint egy tortillába tekert
pörkölt marha chilivel. 14 Peso.
A bátrak vesznek, a többiek csak miután
megkóstolták a mienket.
Pékség és gyógyszertár mindenhol- itt is dúl az egészségügyi turizmus.
Felkapaszkodunk egy dombon,
hirtelen kiérünk a turistazónából,
egész más világ,
életveszélyes lukak az utakon,
szakadt autók, nyomornegyed és pazar villák,
drótkerítések, giccs és szemét,
de az emberek kedvesek, közvetlenek,
olyan kusturicás az egész.
Különösen a temetési ceremónia, amibe becsöppenünk.
A
fehér-kék szépen meszelt katolikus templomból a koporsó mellől kijön egy
idősebb, alkoholos kinézető ember, fogatlan vigyorral beszél vég nélkül
spanyolul, mintha valami vigasságról jönne. Itt már visszafordulunk, túl messze
nem akarunk menni a kontrollált részektől. 
Mindenhol marokkói benyomást keltő szép csempék az oszlopokon, falakon,
közben ételszag, kosz, igénytelen lazaság, vidám nap, jó ételek, hihetetlenül
olcsó árak itt a turistanegyeden túl. Ahogy visszamegyünk, mindenhol
leszólítanak, mindenki elad, behív, nem lehet alkudni, az egész egy nagy
zsibvásár.
Beülünk egy bisztróba, a szomszédban nyílt lángon óriás edényben sül a
töpörtyű, az árus odajön, olvassa nekünk a szomszédja étlapját, aztán
tüsténkedik, és a végén bemondja, hogy 1 dollár. Amikor a döbbent csend után
kipukkan belőlünk a nevetés, visszanevet és ezt mondja: „This is MEXICO!”.
Ábel még vesz egy faragott sast-mert most már nem a kaliforniai keselyű a
kedvenc állata-, aztán kissé izgalomban átkelünk visszafelé. A péksütiket
átengedik, bár azzal riogattak, hogy nem lehet ételt bevinni, de láthatóan nem
ránk vadásznak meg nem a mi lekvárosbuktáinkra.
Az RV rendben vár minket, vizet is tudunk végre tölteni, irány vissza,
Nogales USA oldalán mosás és pihi. Örülök, hogy átmentünk, és hogy biztonságban visszaértünk.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése