2011. január 18., kedd
Amikor a hegy hazhoz megy
Jézus mondja: „én azért jöttem, hogy életük legyen, és bővölködjenek" (Ján 10,10)
Az idei téli szünet igen hosszú vakációt ígért. Távol hazánktól 20 nap nagyszülők, rokonság, barátok, és a számomra olyannyira hiányzó havas hegyek nélkül… Egy mérsékelt óceáni klímájú, (ámde korántsem egzotikus) országban élünk, ahol nyarat-telet komorrá szürkítenek a sűrű, földig kúszó felhők, ráülve az emberek lelkére, kedvére. Jó innen kiruccanni napfényesebb helyekre… Nyáron irány a Balaton, de ilyenkor? A hétköznapokban persze még csak elboldogulunk ezzel, hittel és humorral próbálva elűzni a fénytelenség komorító hatását (equadori barátnőmmel megalapítottuk a ’ Helyi Időjárást Ellenzők Klubját’), de azért most húsz nap egy helyben, esőben, 3 kiskorú fiúgyermekkel… hát, az örömömbe némi aggódás is vegyült. Sokat törtem a fejem, hogy használjuk ezt az időt, de világos volt, hogy folyamatos hideg esőzésben nehéz lesz lekötni a kisfiúkat barátok nélkül. Rövid fohásszal az Úr kezébe tettem mindezt, ahonnan én is sokkal könnyebben elfogadok bármit. Végülis, Ő már megtervezte a szünetünket.
Pár nappal Karácsony előtt aztán szokatlan időjárás köszöntött ránk. Elkezdett havazni. De ami még ennél is furcsább volt, nem olvadt el azonnal a hó. Nagy izgalomba jöttünk, és három kisfiammal elkezdtünk imádkozni, hogy maradjon meg a hó a szünetre. A lelkesedés mellett nálam rögtön felütötte a fejét a háttérből kajánul vigyorgó szkepticizmus, de látva a fiúk megszégyenítő hitét, én is új erőre kaptam… Az utóbbi időben egyébként is döbbenten állok kisfiaim hite előtt. Ábel már egy hónapja kitartóan és minden nap újra a legnagyobb természetességgel kéri, hogy ’ holnap legyen Karácsony’. Matyi pedig egy félreeső népért, az azeriekért imádkozik megszégyenítő hűséggel minden áldott nap már hetek óta, amióta megtudta, hogy létezik ott keresztyén rádióadó.
Így aztán belevágtunk… És aki a karácsonyi napokban nézett Híradót, emlékezhet rá, mi történt. Egyszer csak elkezdett hullani a hó. És csak hullt, csak hullt, csak hullt, mint ami már többé meg sem akar állni. Itt, ahol átlagosan hétévente esik pár szem alélt hó, e Karácsony reggelére kövér paplanként borított be mindent; házakat, fákat, tisztára fehérítve minden szennyet és szürkeséget. Még az utakat is vastag hóréteg borította, mint az igazi hegyekben. A következő naptól pedig ragyogó napsütés tette felejthetetlenné ezt a gyönyörű karácsonyi ajándékot. A téli szünet így olyan lett, mint egy valódi alpesi sí-, és szánkótábor.
A magyar Híradóból tudtam meg, hogy 46 éve nem volt Belgiumban fehér Karácsony. Puszta véletlen, hogy 46 esztendő óta először most fordult elő? Vagy Isten ennyire kedves és szerető Atya lenne? Én ez utóbbit hiszem.
2011. január 9., vasárnap
Iras Illes szuleteserol
Illés fiunk születését sok különös esemény vette körül. Nem is csoda, hisz mire megszületett, annyian és annyit imádkoztak érte, hogy jól elosztva egész életére is jutna belőle. Születése előtt 6 héttel ugyanis megtudtuk, hogy szívrendellenességgel fog világra jönni. A baj súlyossága előre nem látható skálán mozgott, a szinte tünetmentestől az épphogy életképesig. Mindez egy korábbi kétségbeesett fohászomra adott válasz volt, bár én azért nem így képzeltem el a párnámba zokogott kérés meghallgatását. A következő hat hét hihetetlen és maradandó átalakulást hozott bennünk, szülőkben. És ez az, amit nem cserélnék el most már semmire. De akkor még ezt nem tudtam. Felkészülni…, de mire? És hogyan? Hiszem-e, hogy Ő jobban tudja, mi a jó nekem? Kész vagyok mindent elfogadni Tőle, akkor is, ha nem értem, miért? Az őszinte „Igen” kimondásához hetek kellettek. Végül sírva, de boldogan mondtam ki Neki, hogy nem tudom, pontosan, mi, de jöhet. Tőle, igen. Ha nem is vagyok kész, de az leszek, amikorra kell.
Illés Sámuel nevét egy nappal születése előtt kapta. Már a kórházban, egy hosszas imaharc után egyszer csak biztos lettem benne, hogy fiú lesz. Illetve: a nevében. Isten a nevét erősítette meg pontosan időzített Igékkel. ” Isten embere, Isten szolgája” lesz- Illés+Sámuel. (A lánynevek, amiket választottunk, egész mást jelentettek). Ez azonban egyben azt is jelentette, hogy a nagy eséllyel felvetődő halmozott fogyatékosságai nem lehetnek kísérő tünetei. Így is ajánlottuk Isten szolgálatára, ha arra alkalmasan születik. És végül olyan biztos lettem ebben, hogy magam is elcsodálkoztam. Amikor megszületett, csak az arcát láthattam, a nővér pedig bemondta: ”Lány!” (legalábbis ezt hallottam- mondjuk, elég bódult voltam). Odasúgtam Férjemnek: „Nem lány, fiú! Nézd meg!” Visszajött: „Fiú, és nagyon szép!” A várt szívbetegséggel született, de kísérő tünetek nélkül, és olyan fizikummal, hogy ma is sokszor mosolygok, mikor idegenek kedvesen rámondják: „Látszik ezen a gyereken, hogy makkegészséges!”
A belső mosoly azonban sokkal mélyebbről fakad, mint egyszerűen csak az egészség ajándékának való örvendés. Isten ígéretére és az Ő hűségére emlékeztet.
„Neveden szólítottalak, enyém vagy.” Ézs 43,1
2010. december 27., hétfő
Lelekfrissito 2011/1
Hol is kezdjem?
… 4 évesen egy gumimatracon ülve vigasztalhatatlanul sírva fakadtam az elmúlás gondolatán. Hogy felnövök, és soha többé nem leszek gyerek. Mosolyogtak rajtam-de az igazi kérdésre szerető, emancipált, modern családunkban senki nem válaszolt. Biztos voltam, hogy lehetetlen, hogy egy ilyen különleges és fontos lény, mint én (!), csak úgy nyomtalanul eltűnjön a halállal. A kérdéseim terhe velem együtt növekedett, míg végül 16 évesen “a semmi és üresség késdobáló poklai közt” találtam magam. Minden, amit egy ember tehet, alkothat az élete során, hiábavalóságnak tűnt-világos, ha egyszer a halállal mindennek vége! Ha akkor a kezembe került volna a Prédikátor könyve, súlyosakat bólogattam volna. Csak azért nem tehettem, mert nem láttam közelről Bibliát. Se olyan embert, akinek ez többet jelentett volna, mint mondjuk a görög mítoszok. Kétségbeesve tapogatóztam. És közben már elegem volt az üres válaszokból. Mint egy halász, aki mindjárt éhen hal, de minden hal túl kicsi ahhoz, hogy a hálójában maradjon. Egy barátom, akivel együtt keresgéltünk, váratlanul azt mondta:- Megvan! (vagy valami ilyesmit) Nem hittem el rögtön, amit Jézusról mondott. Hogy van, és hogy szeret. Ám amikor magam voltam, ellenállhatatlan vágyat éreztem, hogy megszólítsam ezt a „talán-mégis-létező Istent”. Első imádságom így kezdődött: „Isten, ha vagy…” És a drága Isten nagy szeretetében válaszolt erre a hitetlen, vágyódó, suta, de őszinte hívásra. Sőt, igazából Ő keresett akkor meg, csak ezt én nem tudtam.
Azóta még jobban szeretek élni. Eleinte tartottam attól, hogy Ő a nagy faragás közben olyan dolgokat is lever rólam, amik fontosak nekem. Most már látom, hogy épp a legszebb énemet teljesíti ki, azt a lényt faragja lassan, aki mindig is szerettem volna lenni álmaimban. Hol is tart most? Az egykori ’önmegvalósító’, ’emancipált’ (valójában énközpontú és hihetetlenül önző) nő-aki a fakanál és a pelenka puszta gondolatát is mérföldekre hajította magától (és még gyorsan, a biztonság kedvéért hátat is fordított)- helyett Férjem és három fiunk fészekadója lettem, aki ráadásul hihetetlen mértékű kiteljesedést él át mindebben.
Szerető kis családom egy csodálatos Társból, valamint 3 szuper férfipalántából áll, Mátyás 7, Ábel 5, Illés Sámuel 3 éves lesz. Mindhárman vidám, energiában és ötletekben - néha hajmeresztően- gazdag gyerekek. Róluk még hallani fogunk. Férjem mérnök, én jogász és nyelvtanár vagyok, és úgy 7 éve otthon járom a Jó Anyuka és jó Feleség Egyetemet. Talán a legjobb iskola. Mindenesetre a Tanárom tökéletes. Mit is tanulok? Azt hiszem, elsősorban szeretni. Méghozzá nem elsősorban magamat. Aki erre azt mondja, könnyű, az szerintem még nem próbálta…
Szeretek hosszú, magányos távokat futni, a hegyeket járni télen-nyáron, a tengeri halászhajókat, a hőséget, a napot, a vihart. Nem szeretem a szürke, mélyen ülő felhőket és a mesterkélt dolgokat. Szeretem a színeket, a népeket, a régi könyvek illatát, szeretek énekelni, zenélni, és talán moziba járni is-ha jól emlékszem még… Szeretnék többet randevúzni a Férjemmel. Ritkábban hasonlítani a kitörő vulkánhoz. Rendezettebb lenni (talán). Gyökeret verni, útra kelni. Néha egyszerre több helyen lenni. Mindig a helyemen lenni. És… látni kiteljesedni Fiaim életét. A versenyautós mentőorvostól a búvár-misszionáriusig annyi minden szeretnének lenni. Legyenek. Csak soha ne forduljanak el Tőle, Akit most úgy szeretnek.
Küzdelmes - vidám—nehéz- csodával teli hétköznapjainkból szeretnék néhány szikrát e lapokon is felvillantani. A pillanatokat, amikben hol szárnyalva, hol hasra esve, hol dalolva, hol a párnába (nem a párnának!) zokogva, és néha épp csak túlélve a pillanatot, de mindig tudtam, Ő ott van, és átölel. Erős, szeret, tud mindent. Őróla szólnak ezek a történetek.
Álljon itt életem első személyesen Tőle kapott üzenete: Ézsaiás 54,7-8
(ez az iras a Lelekfrissito 2011/1 szamaban jelent meg)
2010. november 18., csütörtök
Abelszaj
2010. november 13., szombat
IBC rajzpalyazat az imadsagrol
http://www.ibcbrussels.org/ibcjoomla/index.php?option=com_content&view=category&layout=blog&id=86&Itemid=162
Abel gyurmamuve
http://www.ibcbrussels.org/ibcjoomla/index.php?option=com_content&view=category&layout=blog&id=86&Itemid=162&limitstart=15