Otthontanulás Magyarországon (cikk)

http://zsebibabafuzet.hu/2014/10/20/mindenkinek-becsongettek-otthontanulas-magyarorszagon/

A bizonytalanság két újszülöttje

 Úgy láttam, bizonyos helyzetekben leállnak a gyerekek kerekei, vagyis segítség nélkül nem tudnak összerakni dolgokat. Leginkább elvont kérdésekben fordult ez elő. Elsőre elég emberi vol a reakcióm, megtámadott a bizonytalanság, és az alulról jövő "nem megy ez nektek, adjátok fel, jobb lenne az iskolában"-típusú gondolatok.
De aztán erővel Istenre tereltem a szememet. "Szemeimet a hegyekre emelem, onnan jön az én segítségem...az én segítségem az Úrtól jön, aki az eget és a földet teremtette". Márpedig, ha onnan, akkor van innen kiút, mégpedig nem lefelé, hanem fel.
Eszembe jutott, hogy még otthon egy otthon unschoolingoló (ld. régebbi bejegyzést) anyukatársam ajánlására megvettem a Játsszunk matematikát! c. könyvet. Valamikor a 80-as években adták ki, és egyszerű élethelyzetekből kiindulva tanítja a folyamatok rendezését, logiai felbontását, rendszerezését. Már tudtam is, hogy másnaptól LOGIKA címmel új tantárgyunk lesz.

Ezt tetézve elővettem a Sakkpalota csomagot, amit szintén még otthon szereztünk be, Polgár Judit új programja ez kisiskolás kortól a SAKK és a logikus gondolkozás tanítására.
Péntekre már be is írtam az órarendbe a sakkot. Most már két hete tanuljuk ezeket, és óriási a lelkesedés. Ha kívánságműsor lenne az iskola, ezt a kettőt, a D-furulyát és a CC időszalagját, a németet meg az anatómiát kérnék éjjel-nappal. Vagyis simán bekerült a népszerűségi élvonalba.

P.S.:A CC-ről is már írtam korábban, és ajánlom mindenkinek történelemhez a "timeline song"-ot, amit a YouTube-on meg is lehet hallgatni (több változatban érdemes keresni, mert nem mind egyforma). Keresőszavak lehetnek: Classical Conversations timeline, timeline song.

Sakk, fantazia, rejtveny- otletek nyelvtanitashoz (kibovitve)

Az elso ujitasunk iden az volt, hogy bevezettuk a meg tobb nyelvet. Akarmerre is megy a vilag, akar hajoszakacs lesz Abel, akar misszionarius, Matyi akar utazo fogorvos, akar nem, Illes pedig akar urhajos, akar buvar, a nyelvek mindenfelekepp hasznosak es nagyon fejlesztik az agymukodest. Kulonosen, ha osszehasonlitjuk oket es zsenialis uj(?) osszefuggeseket fedezunk fel.

Kicsit sakk, kicsit fantazia, kicsit rejtveny. 

De hogy lehet ezt bevinni egy otthoniskolaba?
1.
Felirtuk a het napjait 5 nyelven- nalunk ez a MAGYAR, ANGOL, NEMET, FRANCIA, SPANYOL. Persze barmi jo, a jovo es mult praktikus megfontolasai mas listat is adhatnak.

Minden nap azzal kezdunk, hogy elmondjuk 5 nyelven az aznap nevet.
Pl. Hetfo/Monday/Montag/Lundi/Lunes
Aztan mondatban is: Ma ... van. /Heute ist ..../Hoy tenemos el.../..nem muszaj igy, sot, nyelvenkent is lehet a legkenyelmesebb format valasztani.
A lenyeg, hogy termeszetesse valjon, hoyg ezt elmondjak. Es jo, ha elobb jol megjegyzik a beszedelemeket, hasznaljak, tudnak beszelni.

2.
A napok/honapok/szamok tanulasahoz jo jatek (legalabbis 3 fiunal) a "fejbeveros", amikor en egy ujsaggal a kezemben teszem fel villamkerdeskent a szavakat, es aki nem valaszol, mig odaerek, azt (finoman) fejbekolintom.
Barmi mas jatek is jo, de en azt latom, hogy valamiert ha kozben nevetnek, sokkal tobb marad a fejukben-es megszeretik a nyelvet, ami meg ennel is fontosabb.

3.
Idegen nyelven DVD-zes. Regi, jo bevalt modszer, a nyelveket valtogatjuk, ha olyan nyelvet hasznalunk, ami meg nem eleg eros, akkor az idegen nyelv ala betesszuk a magyar feliratot. Ha egesz kezdok egy nyelvben, akkor erdemes olyat valasztani, amit szivesen neznek tobbszor is, es egyszer magyarul megnezzuk, aztan az idegen nyelven, es jo, ha neha megbeszeljuk, mi is zajlott eddig.

4.
Elethelyzeteket csak a celnyelven "megelni". Lehet ez egy vacsora, terites, kirandulas, stb. Nem baj, ha kozben nem mindent ertenek-es az se, ha nem beszelnek annyit, mint a jobban meno nyelveken.. Ez a legnehezebb resze nekem, hogy ne ugorjam at, ne konnyitsem meg nekik.

Utazás előtt (rövid, nem sok tanulsággal)

Utazásunk előtt próbálom csökkenteni a cipelendő dolgok térfogatát és súlyát. Ennek 2 bevált és egy nem annyira jó, de hatékony módja van, ami a tanfelszerelést illeti.

1. Amit lehet, kiváltani e-bookban, beszkennelni, stb.
2. Amit lehet, megtanulni még indulás előtt, így nem kell cipelni a tudástárat.
3. (ez a nem jó) Spontán otthonfelejteni néhány segédanyagot.

Bye-bye matek félév, avagy miért (is) éljen az Otthoniskola?

Év elején, illetve már tavaly észrevettem, hogy Illés, aki most 6 és fél éves, nagyon virít matekból. A szorzótáblát még értettem, miért tudja, hisz végig ott fülelt, mikor tesóját tanítottam. De aztán spontán élethelyzetekben, akár összeadásokkal kombinálva hibátlanul használta, ez már feltűnt.

Pl. kérdeztük, hányszor 12 a 48. Erre azt mondja: 4-szer. Honnan tudod? Háát, egyszerű. Kétszer tizenkettő az huszonnégy, és abból kell kettő. Kétszer kettő meg négy, ugye...

Fantázia: Vajon mi lenne, ha ugyanez "rendes" iskolában zajlik?
Először is, nem is biztos, hogy felfigyeltem volna rá, átlag törődéssel egyszerűen jó matekosnak ismerem.
Másodszor, nem is fejlődött volna ennyire ki ez a képessége, mivel csak a keretek közt maradva tanult volna, nem találkozva rendszeresen a felsőbb osztályk anyagával.
Harmadszor, ahogy ismerem, most kapnám az első komolyabb figyelmeztetéseket, hogy nem tud viselkedni órán, ami persze ebben a korban, ha valaki 45 percet unatkozik, nem is olyan különös, de nyilván a tanítót meg zavarja...
Kudarc, unalom, negatív visszajelzés, nekem  egy "EJNYEANYUKA" élménnyel több.

Mi a valóság folytatása?
Illéssel a múlt héten (vagyis a tanév 3. hetében) befejeztük az első féléves matek tananyagot, leteszteltem, és egy félkilós könyvvel könnyebben, egy szuper élménnyel megrakva indulunk lelkesen tovább. Győzelem, ünnep, biztatás, öröm.

Gondolatok az otthon-iskoláról

Idén harmadik éve csináljuk az otthontanítványozást. Minél több, annál jobb- most már ezt mondom.
De korántsem indult olyan könnyen, nekünk is kellett hozzá néhány év, hogy rászánjuk magunkat. Sőt, egyszer már belevágtunk, de a helyi iskola támogatásának hiánya és az én tapasztalatlanságom miatt, meg mert harmadikos fiunknak nagyon szimpatikus volt a tanító néni, végül elbizonytalanodtunk.
Aztán újra nekivágtunk, most már más iskolát keresve. A reménytelenségben Isten az ölünkbe pottyantotta ezt az ajándékot: szó szerint egy piacon, paradicsompalánta-vásárlás közben lépett elém a megoldás egy rég nem látott osztálytársam személyében. Erről később felteszek egy történetet.

Azóta sokmindenen átmentünk. köszönöm, hogy annyira értékeltétek, hogy egyes nehéz fejezeteket itt is megosztottam.

Idén megint úton leszünk, a szó minden értelmében. A tanmenetünkből néhány dolgot elhagytunk, néhány kissé döcög így év elején, néhány viszont gyémántkeménységgel vésődött az órarendünkbe. Ilyen a Világmisszió. A népekért nem lehet elég buzgón imádkozni. Egyik legnagyobb örömöm, mikor fiainkat olyan országokért, népcsoportokért hallom hozzáértéssel és szívvel-lélekkel imádkozni, akikről azelőtt fogalmunk se volt.

Az idei év az idegen nyelvek éve lesz. Ez az egyik újításunk. Most, hogy már angolul jól megtanultak (a nagyok legalábbis), a németet is felvettük. Matyival a franciát próbáljuk újra aktivizálni, Ábel pedig továbbra is hűen elhívásához, spanyolt tanul. Hozzáteszem, spanyolul én sem tudok, de vannak segédeszközeink.
Ismeritek a busuu.com-ot?

Ezt is megértük...digitális tankönyvek a "polcunkon"

Mindig is a papírirodalom híve voltam. Sokszor a könyvesboltokba, antikváriumokba csak az illatért tértem be, és -ha nem sokan látták-, minden érdekesebb künyvbe beleszagoltam. Tudom, hogy néhányan ezt nagyon értik, másoknak meg teljesen idegen. Nekem meg az volt idegen, hogy egy képernyőn mű-lapozzak (mégha a papír susogását próbálják is visszaadni).
Idén aztán beújítottunk. Jó, benne volt az is, hogy megint súlyhatárokkal utazunk a könyveinkkel, meg hogy nem lehetett idén beszerezni aug. végén a tankönyvboltokban a 6. osztályos könyvek nagy részét...de végül megtettem: letöltöttem a megfelelő tananyagot, és el is kezdtünk e-tanulni. Persze matekprogramunk eddig is volt így, és többhónapos utazásokra nagyon is jól jött. De most csak ezek vannak! Persze, csak bizonyos tárgyakból.

Hogy hogy működik? Teljesen gyerekfüggő. Matyi (6.o.) élvezi, örül, hogy végre megléptem. De ő évek őta számítógépszakértő a családban, és még azt is kitalálta, hogy tud "beleírni" a munkafüzetbe, ami csak betekintésre jön át....Ábel (3.o) éppolyan 'papírillatú', mint én. Ő nehezebben vette, hogy  a Környezet nem tapintható. De aztán hamar megbékélt. Mindenesetre a nagyihoz egy kisbőrönddel kevesebbel érkeztünk.

Kettenkettő

Legkisebb (érzékenyebb ifjaink kedvéért, mondjuk: legkevésbé nagy) fiammal matekoztunk. Van ehhez egy programunk (CTC Math). A program felmérte a tudásszintjét, és bedobta őt a 100-as táblába, hogy írja le a gép által kiszemelt számokról indulva a következő néhány számot tízesével csökkenve...Illés első osztályos, immár két hete, és még gyakran fordítva írja a számokat...nem lesz ez egy kissé nehéz? Feszülten vártam, mi lesz...erre írja: 52, 42, 32, 22. Ámultan nézem...wow...aztán hirtelen nevetni kezdek, ahogyan hangosan is mondja a számokat: ötvenkettő, negyvenkettő, hármonkettő, kettőnkettő....

A meggyfa

Illéssel séta közben egy gyümölcstől roskadozó meggyfa mellett haladtunk el. Persze megálltunk, és a hegymenetre egy kis energiát ettünk magunkhoz. Illés rövid szünet után megszólalt:

-Anyu, ez az egész fa egyetlen meggymagból lett?
-Igen.
-De akkor az első meggyfa hogy teremtődött, ha akkor még nem volt mag?


Szeretem az otthontanítást, szeretem ezeket a kérdéseket, és szeretem, hogy nem egy idegennek teszi fel, aki ki tudja, mit válaszol rá...a tyúk meg a tojás örök dilemmája. Pedig, ha komolyan vesszük a Genezist, rövid és tiszta a válasz: tyúk. És: meggyfa. (Genezis vagyis 1Mózes 1:11)

Az elveszett fényképező

Sokan nem merik elhinni, hogy Istenünk nemcsak a nagy dolgokról gondoskodik számunkra, hanem minden apró részletet szeretettel rajzol az új napunk papírlapjára, és csak a szemünkön múlik, mennyi kis, személyesen  nekünk elkészített részletet veszünk észre.

Illés a hatodik születésnapja után ünnepélyesen használatba vehette a kis zseb-fényképezőgépünket. Nagy lelkesedéssel fűzte a kezére, és akárhova mentünk, buzgón kattogtatott. Buszok feliratait, hiányzó csavar helyét közelről, embereket, autókat, magas házakat kapott lencsevégre. Aztán felfedezte, hogy magát is tudja fényképezni. Új fejezet nyílt a játékában, ’Arcok és grimaszok’ címmel. Csodálkoztam, mennyire gondosan vigyáz új kincsére, mindig tudta, hol van, és ha véletlenül otthon maradt, még az ajtóból visszaszaladt érte. Igazi kis fotóriporter lett pár nap alatt.

 Egyszer egy nagy hajóra mentünk. Emeletek, fedélzetek között lépcsőztünk, régi fényképeket nézegettünk, hajókormány, kapitányi híd, fel-le, ki-be, aztán rövid túlélő-uzsonna-és egyszercsak...hol a fényképezőgép? Illés pontosan emlékezett, hol tette le utoljára, egy monitor tetejére, amikor valami történelmi felvételt nézett a hajó útjairól. Visszaszaladt oda, de csak hűlt helyét lelte a gépnek. Elkeseredetten kerestük, végigjártuk az eddigi utunkat, még a mosdóba is benéztünk, de semmi. Jaj, hogy mért nem töltöttem le a képeket pár napja, amikor kérte...csak nem volt idő rá...Nem is a gép értéke fájt, hisz csak egy régi kicsi, egyszerű zsebfényképező volt, de a képek...az első albuma...és tényleg jó képek voltak, meglepően jók...”Ó, Istenem, kérlek, bocsásd meg, hogy erre nem volt időm...és hogy nem akasztottuk a nyakába, vagy nem figyeltünk jobban. Igaz, hogy eddig mindig tudta, hol van, és láttuk, hogy olyan jól vigyáz rá, nem tartottuk szükségesnek, dehát mégiscsak egy hatéves...Kérlek, ha lehet, kerüljön elő, kérlek, hadd tanuljuk meg ennyiből, és ne kelljen elveszíteni a képeket ehhez a leckéhez...”-fohászkodtam. És tudtam, hogy Ő nagyon szeret, akárhogy is lesz. Megkérdeztük a biztonsági őrt, nem adtak-e le neki egy kamerát, de sajnos nem. Rádiózott a Talált tárgyak osztályára, az információs pulthoz, de semmi. Az ajándákboltban sem adták le...Fájó szívvel mentem haza, és miközben próbáltam pozitív lenni Illés felé, belül mart a szomorúság. Az utolsó reményünk az volt, hogy meghagytuk a telefonszámunkat, és megígérték, hogy ha megvan, értesítenek. Igenám, de holnap reggel elhagyjuk ezt a várost... ’Istenem, legyen meg a Te akaratod.’ Másnap hajnalban keltem. Reggeli csendességem egy részében ismét csodáért imádkoztam. Összepakoltunk az induláshoz. Alig vártam a hajó nyitási idejét, hogy felhívhassam őket. Üzenetrögzítők, üres kapcsolások...Végül indulni kellett. Férjem kedvesen mondta, hogy nem messze a hajótól megyünk ki a városból, kiugorhatok megnézni, megvan-e. Újabb szikra reménység. Beszaladtam a pulthoz, megkérdeztem...nem, sajnos nem adtak le semmit.

Most már vége. Kemény tanítás. Máskor lesz időm archiválni, amit a gyerekek csinálnak. Ha nem, elveszek másból. De milyen jó lett volna, ha nem ilyen áron kell ezt megtanulnom... Láttam Illés lelkes arcát, ahogy visszanézte a fényképeit, láttam, ahogy kérte, hogy töltsem le őket, ahogy nevetgéltek tesóival a vicces arcokon... ahogy a csavarhelyet mutatta a képen... és elsírtam magam.

A kocsihoz érve elmondtam a hírt a többieknek. Továbbindultunk. Aztán tízóraira elő akartam venni a müzliszeleteket. Ám ahogy benyúltam a dobozba, amiből tegnap is ettünk, egy hideg, kemény tárgyba akadt a kezem. „Nem lehet igaz”-tapogattam. A gép. Itt a kezemben, a müzlisdobozban. A többit el tudja képzelni mindenki. A többi kegyelem.

Élő gondolatok az iskoláról

Szent-Györgyi Alberttől

Nem tenném fel, ha nem ütött volna annyira szíven aktualitása.

Imádkozom, hogy minél többen merjenek olyan iskolát csinálni, ami tényleg az életre tanít.



"Hazánk ma legválságosabb óráit éli, melyekben szüksége van fiainak minden szikrányi képességére, ha nem akarja, hogy neve az élők sorából kitöröltessék. Ez a súlyos próbáltatás iskolarendszerünk elé is egészen új célokat, új követelményeket állít. Az iskola mint az ifjúság, a jövő építője és formálója döntően szól bele a nemzeti létért való küzdelmünk kimenetelébe. Ezért örömmel vettem a testnevelési kongresszus bizottságának megtisztelő megszólítását előadás tartására, mely alkalmat adott nekem arra, hogy a testnevelés kapcsán megvizsgáljam azt, hogy mai iskolarendszerünk, amely a régi jó idők öröksége, megfelel új és változott idők követelményeinek.

Vizsgálatom eredményét rövid szavakban bocsátva előre úgy foglalhatnám össze, mai iskolarendszerünk nem felel meg az idők új és súlyos követelményeinek.

Ha az iskolának a testneveléshez való viszonyát akarjuk megvizsgálni, először kérdésre kell felelnünk, hogy mi tulajdonképpen az iskola, mi az iskolának a célja és hivatása. Engedjék meg, hogy mint egyetemi tanár ezt a kérdést a hozzám legközelebb álló intézmény, az egyetem példáján világítsam meg, kifejtvén azokat az elveket, melyek nézetem szerint minden iskolát kell, hogy irányítsanak az elemitől az egyetemig. Mi tehát az egyetem célja és hivatása?

Ebben a kérdésben a vélemények különböző országokban igen eltérőek. Az egyetem, mint minden iskola, tanítványaival két dolgot tehet: taníthatja és nevelheti őket. Az európai kontinensen a legtöbb egyetemnek az a felfogása, hogy ő nem nevelő, hanem tisztán tanító intézmény, szakiskola. Ha ezt az á1láspontot tesszük magunkévá, akkor nem sok mondanivalónk van a testnevelésről. Ebben az esetben az egyetem egyetlen célja, hogy a kötelező tanítási idő alatt hallgatóinak fejébe 100 vagy 200 kilónyi könyv tartalmát átpréselje, azután ismét szabadlábra helyezvén őket. Ebben az esetben az egyetemen roskadjanak össze a tanítás terhe alatt. Ezt a célt mi a mai tanítási rendszer mellett már el is értük, ami a magyar nép bámulatos szívósságáról tesz kétségtelen tanúbizonyságot.

Ezzel a felfogással szemben áll két nagy, ősi angol egyetem, Oxford és Cambridge. Ez a két egyetem, eltekintve tudományos kutatásaitól, elsősorban nem tanító, hanem nevelő intézet. Itt nem jogászokat, kémikusokat vagy doktorokat, hanem elsősorban embereket nevelnek. Köztudomású, hogy Anglia legkiválóbb embereinek nagyobb részét, nagy felfedezőit, államépítőit, tudósait e két egyetemről kapja és ezért minden angol szülő, hacsak valamiképpen teheti, gyermekét e két egyetem egyikére küldi. Ha bárhol a nagy angol birodalomban felelősségteljes állás ürül meg, s a pályázók között volt oxfordi vagy cambridge-i diák van, minden valószínűség szerint ez fogja megkapni a helyet, mert már eleve is majdnem bizonyos, hogy ez hivatásának az életben jól meg fog felelni. Így viseli Oxford és Cambridge a vállán az óriási angol világbirodalmat, szétküldvén fiait az állam terhének viselésére.

Ha betoppanunk egy délelőtt a cambridge-i egyetemre s végiglátogatjuk a tantermeket, e nagyságnak, a két egyetem óriási nevelő erejének még az árnyékát sem találjuk. Meglepetéssel fogjuk tapasztalni, hogy az előadások későn kezdődnek, álmosan folynak és korán végződnek. Déli egy óra után már nincs is előadás. Az előadói termek nagyrészt üresek. Mi tehát Oxfordnak és Cambridge-nek a csodálatos nevelő eszköze, amellyel fél év alatt a tejfelesszájú gyermekekből férfiakat nevel, akik elég erősekké válnak arra, hogy az óriási angol birodalom terhét viseljék, és annak határait napról-napra még most is tágítsák?
Először jutottam közelebb a rejtély nyitjához, mikor egyszer egy diákot délután a lakásán próbáltam felkeresni. Mikor becsöngettem délután a diák lakásán, az ajtónyitó csodálkozott tudatlanságomon, mellyel a diákot délután otthon és nem a sportpályán keresem. Beültem a diák szobájába, hogy ott megvárjam. Ebben a szobában feltűnt, hogy ott minden volt: evező, hockey bot, golfütő, criquet bot stb. Csak egy dolog nem volt: tankönyv. Mikor hosszú várakozás után a diák végre hazatért, kimelegedve, kipirulva a sporttól, s én az illő bemutatkozás után megkérdeztem, hogy mivel foglalkozik ő itt Cambridge-ben, a válasz az volt, hogy: "Evezek". Csodálkozott, mikor azt mondottam, hogy: "Nem úgy értem, hanem azt szeretném tudni, hogy mit hallgat?" Rövid gondolkodás után megmondotta, hogy tantárgya filozófia és pszichológia. Mikor megkérdeztem, hogy minek készül, azt felelte, hogy kimegy kereskedőnek Indiába.

Miként később rájöttem, ez a kis epizód teljesen jellemző Cambridge életére. Itt a leendő kereskedőnek az egyetemen nem kettős könyvvitelt, nem differenciál- és integrálszámítást vagy nemzetgazdaságtani teóriákat tanítanak, hanem kiküldik a sportpályára, és ott embert faragnak belőle. És aki először reánéz egy ilyen cambridge-i diákra, az ő duzzadó életenergiájára, érdeklődésére és tetterejére, az biztos benne, hogy ez a fiú ott kinn a messze Indiában nagyszerűen meg fogja állni a maga helyét a legnehezebb körülmények között is, dacára annak, hogy nem füstöl a feje a tudománytól.

A sport, az nemcsak testnevelés, hanem a léleknek is a legerőteljesebb és legnemesebb nevelő eszköze. A sport fogalma azonban nem tévesztendő össze puszta testi ügyességgel, a rekordhajhászással, a nyereségvadászással és legutóbbiakkal együtt járó primadonnáskodásokkal. Az utóbbiaknak nemcsak, hogy a sporthoz semmi közük, de a sportnak egyenesen ellenségei. A sport elsősorban szellemi fogalom. Egy sportcsapat a társadalomnak kicsinyített képe, a mérkőzés az életért való nemes küzdelem szimbóluma. Itt a játék alatt tanítja meg a sport az embert rövid idő alatt a legfontosabb polgári erényekre: összetartásra, az önfeláldozásra, az egyéni érdek teljes alárendelésére, a kitartásra, a tettrekészségre, a gyors elhatározásra, az önálló megítélésre, az abszolút tisztességre és mindenekelőtt a "fair play", a nemes küzdelem szabályaira. Aki ezeket tudja és akiből a lélek férfiasságát, a meleg érdeklődést, az önállóságot és az alkotási vágyat nem verjük ki 12 vagy 17 évi örökös magolással, ijesztgetéssel és fenyegetéssel, az meg fogja állni a helyét az életben. Azért zárja be Cambridge déli egy órakor tantermeit és nyitja meg sportpályáit.
De mi lesz ilyen körülmények között a szaktudással? Cambridge és Oxford válasza az, hogy a szaktudás fontos, illetőleg végtelenül fontos, de ha ő fiainak férfiasságot, tetterőt, alkotási vágyat, életerőt, jellemet és érdeklődést ad útravalóul, ezek a szükséges szaktudást majd odakint az életben hamar el fogják sajátítani. Ha ellenben ezeket a tulajdonságokat a szakadatlan magolással, tanítással kiveri belőle, akkor mind e munka hiábavaló lesz, mert ezeket az illető úgyis hamar elfelejti, s önálló utánpótlásra nem lesz képes. A reákent tudomány hamar le fog peregni, s az illető ott fog dideregni mezítelenül az életben mint annak használhatatlan tagja.

Hogy mondókámat rövidre fogjam, Oxford és Cambridge titka az, hogy itt elsősorban embereket, férfiakat nevelnek, nem pedig savanyú, verejtékükben főtt filozófusokat vagy más egyebeket, s e munkájuknál legfontosabb eszközük a sport, mely nem a szellem útján nyomja el a testet, hanem a test útján nyitja meg a lelket.

A két egyetem élesen vonja meg a határt két célja között: nevel kis számban tudósokat, s nagy számban embereket a közéletre, nem kevervén össze a kettőt, nevelve féltudóst, aki az életre alkalmatlan s a tudománynak csak a szagát ismeri. Akiket a közéletre szánt, azokat kiküldi az Isten közelébe a természetbe, ki a sportpályára, s ott embert farag belőlük. Amit itt
Oxford és Cambridge példáján, a szakavatott körben szeretnék kihangsúlyozni, az az, hogy a sport nemcsak a testnevelésnek, de a lélek nevelésének is leghatásosabb eszköze, és minden iskolának, a legalacsonyabbtól a legmagasabbig első és szent hivatása és kötelessége a lélek nevelése, hogy fiaiból embert faragjon.
Hazánknak súlyos válságában, melyben körös-körül csak ellenségek környékezik, melyben barátokért nagyon a messze távolba kell néznie, melyben teljesen a saját erejére, fegyvereire van utalva, minden kis szikrányi képességre szüksége van. A mi leghatalmasabb fegyverünk a jelen körülmények között a magyar nép veleszületett jelleme és iskoláink első és fő feladata, hogy ezt a jellemet fejlessze, hogy a hazának embereket neveljen, derék, tetterős embereket. Súlyos válságunkban minden csepp akaraterőre, minden csepp tettrekészségre szükségünk van, s ezekből nem adhatunk oda egy jottányit sem a rendhagyó igék egész tömegéért, a történelmi évszámok egész gyűjteményéért vagy a kémiai képletek legbonyolultabb halmazáért.
De ha körülnézek itthon, ha számot adok magamnak rövid tanári működésem tapasztalatairól, a legnagyobb szomorúság, a legnagyobb keserűség tölt el. Az a hallgatóság, amelyet kezem alá a középiskola küld, minden veleszületett tehetség mellett is kevés kivétellel nemcsak tudósképzésre, de mindennemű felsőbb kiképzésre teljesen alkalmatlan. Annak az előzetes kiképzéséről el lehet mondani a rövid orvosi jelentés szavait: "Az operáció sikerült, a beteg meghalt". A tanítás jó volt, a gyermeket megölték. Abból a 12 évi magolás és drukkolás kivert, kigyilkolt minden eredetiséget, minden érdeklődést, azt már semmi más nem érdekli, minthogy hányadik lap aljától hányadik lap tetejéig kell a leckét megtanulni, hogy a vizsgán átcsúszhasson, és egyetlen vágya és reménye az, hogy megszerezvén a diplomát valami álláshoz jusson és ilyen módon a saját életének a terhét és "nyűgét az állam nyakába varrja. Ma nálunk minden hatéves gyermekkel az történik, ami szokott történni egy apagyilkossal, hogy elítélik 12 évi szabadságvesztésre és szigorított kényszermunkára. Az iskolában a gyermeki lélek minden erénye, a pajkosság, a vidámság, az elevenség bűn. A gyermeki lélek tudásra való szomját magolással és fenyegetéssel, élettelen tanítással elégítik ki. És mikor 12 év után ilyen előkészítéssel a serdülő ifjút hozzánk küldik az egyetemre, mi azután tanítjuk, taníjuk, tanítjuk és tanítjuk őket. És amikor azután további öt év alatt végleg megfosztottuk éket a szabad cselekvés és gondolkozás minden képességétől, akkor hirtelen kilökjük őket az életbe, és még a végén azon csodálkozunk, hogy ott nem tudnak a saját lábukon megállni, és hogy ez a szegény ország nem tud a maga nyomorúságából kivergődni.
Hogy csak az lehet igazán ember, aki igazán gyermek is tudott lenni, az régi igazság. Hogy csak az egészséges ember lehet igazán hasznos tagja a társadalomnak, ahhoz kétség nem fér. És mi kikergetjük hideg, sötét téli reggelen fél hét órakor kis gyermekeinket meleg ágyukból, hogy elzavarjuk őket az iskolába, ahol mozdulatlanul, rettegésben töltik el zsenge éveik nagy részét, ahol egészségtelen, félénk, 10 éves felnőtteket faragnak belőlük. Úgy értesültem, hogy még mindig vannak iskolák, ahol napi öt órai tanítás folyik, ahol hetenként két tornaóra van, ahol tehát három napra előre kell a gyermekeknek magukat kimozogniuk. Hát tudnak az urak három napra előre enni vagy aludni? Ami itt folyik, ellenkezik nemcsak a fiziológia és orvostudomány, de ellenkezik az emberi józan ész legelemibb követelményeivel. Ami pedig az öt órai oktatást illeti, én magam ugyancsak szellemi munkához szokott tudós ember vagyok, de én képtelen vagyok tovább, mint két óra hosszat előadásra figyelni, még akkor is, ha az előadás érdekes (ami pedig előadásban elég ritka). És akkor mi 10-12 éves kis gyermekek fejének beszélünk öt óra hosszat? Én nem értek pedagógiához, de ha ez nem ellenkezik a pedagógia elveivel, úgy ezt a tudományt sem emberi lényeknek találták ki. Így uraim, nem embereket nevelünk, de lelkeket, de nemzetet gyilkolunk meg legválságosabb óráiban. Mi nem embereket nevelünk, hanem a tudálékosság mázával megkent féltudósokat, akik a közéletre alkalmatlanok s a tudományhoz sem értenek.

Az iskolának végre meg kellene értenie, hogy alá kell magát rendelnie az állam céljainak. Az államnak pedig elsősorban tetterős polgárokra van szüksége, és ezeket kell az iskolának nevelnie, és ez fontosabb, mint az összes rendhagyó igék, évszámok és képletek együttvéve.

Hogy az iskola mit ad a mi elvett drága kincseinkért, a kivert érdeklődésért, a megcsonkított egészségért, az elnyomott szabadságért és önállóságért, azt nekem sok érdeklődésem ellenére sem sikerült kinyomoznom. Az egyetemen a kémiatanításnál szerzett tapasztalataim mutatják, hogy a középiskolából kikerült ifjúság a természethez vagy természettudományhoz nem ért, modern nyelvet úgy, hogy egy egyszerű levelet képesek lennének megfogalmazni, vagy egy idegennel beszélni, nem tudnak. A klasszikus nyelvekből, amire a legtöbb időt fordították, annyit sem tudnak, hogy a saját passziójukra képesek lennének egy klasszikust elolvasni. Az ókor szelleme tőlük távol áll, és az igazi történelemből pedig, abból, hogy az emberiség hogyan emelkedett a mai tudásának és gondolkodásának magaslatára, abból annyit tudnak, hogy egy hollandi hasonlattal éljek, mint a tehén tud abból, hogy hogyan kell tojást rakni. Irodalmi műveltségről szó sincs, és ha legalább az érdeklődésük maradt volna meg, hát megvigasztalódnék. A mai középiskolai tanítás eredményeire talán legjellemzőbb egy kis eset, amelynek véletlenül és akaratlanul is tanúja voltam néhány évvel ezelőtt. A rotterdami nagy Rajna-hídon előttem ment egy diák, hóna alatt nagy csomó könyvvel. Korából látszott, hogy érettségi vizsga körül jár. De járásának derűs jellege mutatta, hogy ezen a vizsgán túlesett. A híd közepére kiérve a diák megállott, a szíjjal összekötött könyvcsomót kilógatta a folyó felett, azután elengedte a szíjat és arcában a legélénkebb kéj érzetévei figyelte, hogy hogyan zuhannak le azok a könyvek, és hogyan nyelik el őket a Rajna habjai egyszer és mindenkorra.

Szavaimat rövidre akarom fogni. Az én legmélyebb meggyőződésem szerint az egyetlen út egy nemzeti megújhodás felé csakis mélyreszántó, táglelkű tanügyi reformon át vezethet, amely tanügyi reform nemcsak a tanítás anyagát és mennyiségét, de egész szellemét változtatja meg a legtetejétől a legaljáig, az elemitől egészen az egyetemig.

Egy ilyen új tanrendszerben a sportnak, mint a test és a testen át a lélek nevelőjének tág tere kell, hogy nyíljék, amely összhangban áll nemcsak a pedagógia, de az egyszerű emberi ész és természet követelményeivel is. De ily reformot ne tessék tőlünk várni, mi tanárok, tanítók és pedagógusok vagyunk, a mi szellemiségünk a reform körül ki fog merülni abban, hogy még néhány tárgyat beszorítunk a tanrendbe. Mi, ha tornáról vagy sportról lesz szó, mindig csak azt fogjuk mondogatni, hogy nekünk a tanítás céljaira az ifjúság minden percére szükségünk van. És ha majd megnyújtjuk a kötelező tanidőt a mainak duplájára vagy tízszeresére, mi akkor is csak azt fogjuk mondani, hogy felfedeztünk még egy tárgyat, mely nincsen a kellő terjedelemben tanítva, s amelyből az ifjúság még mindig kevesebbet tud, mint a szaktanár, s így időt most sem nélkülözhetünk.

Konkrét javaslatot nem vagyok hivatva tenni, legfeljebb talán arra az intézményre
vonatkozólag, amelynek magam is tagja vagyok. Itt az egyetemen az első lépésnek a tanórák drasztikus redukciójának kell lennie, amely déli egy óra után megtilt minden előadást és lehetővé teszi, hogy minden diák legalább minden második délutánját a sportnak szentelhesse. Nekünk legalább is itt Szegeden vannak elsőrendű egyetemi sportvezetőink, van sportpályánk, de a diákságot úgy megterheljük, hogy az képtelen azt felhasználni.

Szent-Györgyi Albert beszéde 1930 novemberében, az Országos Testnevelési Tanács kongresszusán.

A második mérföld

Egy kis szivbol jovo reklam

Kereszteny uzletlanc, szinhusbol keszult rantotthusis szendvicsek stb, kulonben Mc Donalds szeru ettermek. Most a nagy viharban kimentek az autopalyakra, az ottragadt atutosoknak ingyen szendvicseket vittek- eheto hitvallas, az egesz vilag elott. Es valoban bibliai ertekek alapjan mukodik a dolgozokkal es a vendegekkel szemben is, sot...megteszik a masodik merfoldet.

http://www.foxnews.com/opinion/2014/01/29/chick-fil-gives-free-food-to-motorists-stranded-in-southern-snowstorm/?intcmp=obnetwork

Ellenség a matekórán(/m) ?

Az otthontanítványozás, vagy életiskola nem csupán a kakaós történetolvasásokról, szép napokról, az izgalmas kirándulásokról, az iskolaidő alatt elkapható különleges lehetőségekről, üres sípályákról és bónusz fánkgyár-látogatások ról szól. Na, ezzel még talán újat se mondtam. Minden konferencián elmondják, hogy vannak jó napok, és vannak nehezek, amikor az ember azt hiszi, hogy ő az egyetlen, aki még azt az 1/3/6/9 gyerekét se tudja koordinálni, más bezzeg vasalt, sikeres, jól nevelt gyerekeket produkál ugyanez idő alatt... Fiaim, hála Istennek, mikor ilyennek látnak, rögtön körbeölelgetnek és biztosítanak róla, hogy ez most egy rossz nap, de lesz szebb is, "tudod, mondták a konferencián...", vagy épp azzal biztatnak, hogy majd lesz rosszabb is, ha már Bibliánk se lehet, vagy ilyesmi...

A mai történet egy azok közül, amiket nem választanék, ha mondjuk Isten előre megkérdezné az életem egyes darabjairól, hogy kérem vagy nem. Nem kérdezi, mégis mindig kiderül, hogy igaza van, mikor adja...

Korán ébresztettem a két iskolás fiamat, hogy már reggeli előtt végezzünk a matekkal. A barátnőm módszere, nekünk is jól bevált. Korai kelés, rövid igeolvasás és erőgyűjtő imádság a nagyoknak. Illés, aki még óvodás, tovább alhat, mégsem csúszik ki a kezünkből az idő. Az otthontanítás egyik nagy előnye épp ez, hogy a legjobb időket lehet kiválasztani a munkára.

Matyi csendesség után kiment elsöpörni a havat, majd felfrissülve és a jól megérdemelt jutalmát bezsebelve a feladatához ült. Testvére is előjött, és nekiálltunk a mateknak. Minden rendben volt, amíg én dolgoztam a feladattal. De amint átadtam a ceruzát, mintha a csillagok legendáiról meséltem volna az elmúlt percekben, teljes értetlenséggel állt kisfiam a számok és betűk előtt. Újra elmondtam. Megmutattam. Csak rosszabb lett. Akkor  a+b-t írjuk fel...úgy, most számokkal. Nem megy. Lesz belőle ab, vagy a=b, vagy valami egész más, csak az nem, ami kell. Próbáljuk újra. Minden mondat után: érted? Igen. O.K., akkor most te. Nem. Nem és nem. Kezd feszülii a helyzet. Máskor ennél nehezebb is megy, ha nem, akkor gyakoroljuk, de most mintha UFOknak szónokolnék.  Magamban fohászkodom. Hangosan pedig kilátásba helyezem, hogy a későbbre tervezett éttermi túránkra csak az jöhet, aki elvégezte a feladatát. Értetlenkedés, ellenállás, mi az, hogy, hisz azt mondtam, megyünk. Megyünk is, csak nem az, aki nem végzi el addig a dolgát. Ugye, senki nem gondolja, hogy egy munkanapon nem kell dolgozni? Azt nem. Merevített kép. Füzet, gyerek, mozdulatlanság percekig. Mi van itt? Magamban küszködöm, vajon tényleg így leblokkolt, lehet-e ennyire leblokkolni, vagy ez már kóros, persze, ha igazi. De mi van, ha csak lustaság és nem-akarás?

 Hullámokban próbálok pozitív és biztató lenni, kiigazítani, segédvonalakat húzni, hogy már lehetetlen legyen összekeverni a dolgokat, aztán döbbenettel látom, hogy mégsem lehetetlen.  Az ellenség lehengerlő erővel ordítja a fülembe, hogy „lúzer,lúzer, teljesen feleslegesen csinálod, látod, az egész munkád megy a kukába, add fel, hidd el, hogy itt mindenki teljes csőd, veled az élen”...Én meg, mint egy hős, felemelt fejjel ...helyett kétségek közt, könnyeimet nyelve bemegyek a fürdőbe, ahol magam vagyok. Sírva borulok le, és az egyetlen értelmes ötletem, hogy imádkozom.

 Ebből jön a  másik: a telefonért nyúlok, és vészjeleket küldök 5 gyerekes imaharcos-társamnak, ahogy megegyeztünk, ha S.O.S. imakérésünk van. Elkezd kiderülni az ég. Tudom, hogy Neki, Atyámnak  Kisvirág vagyok ilyenkor is, mikor mindenki-én is- egy tépett levélnek lát. Igen, Ő itt van és velem van. De ki ellen zajlik ez a félelmetes erejű tusa? A fiammal küszködöm? Bizony, nem. A matek az ellenség? Dehogy. Az Ördög, a Szétdobáló? Hát nem túl kicsi ügy ez neki? Minek túlbonyolítani? Mindenkivel előfordul, hogy nem megy a matek. De nem, most ez más.  Elég rég járok már Vele, tudom. Nem emberek ellen van tusakodásunk...és amikor erre a felismerésre jutok, abban a pillanatban a megoldás is ott van. Már megyek is ki a fiúkhoz, és akcióba lépünk. Tudják ők jól, mi az imaharc, tudják jól, milyen másokért közbenjárni, és tudják azt is, ki van a másik oldalon. Amikor halkan szólok, hogy tegyenek le mindent és jöjjenek a szoba közepére, ott vannak. Letérdelünk és imádkozunk. Kérjük Istent, hogy a gyengeségünkben Ő legyen erős, kérünk bölcsességet, amiről épp múlt héten tanultuk, hogy készséggel adja (Jakab 1,5), és megköszönjük, hogy Ő ennyire szeret bennünket. Megvalljuk tehetetlenségünket és kérjük az Ő győzelmes erejét.

Ezzel az imádsággal minden megváltozott. Minden helyre került. Minden értelmet nyert. Újra egy csapat vagyunk, méghozzá a Győztes oldalán. Győztesek vagyunk már most, holott még ott tornyosulnak a számok megoldatlanul.

Aztán az is megjön. Az idő lassul le, vagy Ábel táltosodik meg, de elkészül időre és a kalandos éttermi konyhalátogatásról sem késünk el.

Hát, igen. Nem véletlen mondják, hogy a gyerekek a legjobb út az intenzív formálódáshoz/megszentelődéshez. De semmivel nem cserélném fel, és hiszem, hogy ha valamit, akkor ma azt egy életre megtanulták, hogy ha úgy tűnik, minden összedől, ha teljes a reménytelenség, akkor nekünk még mindig van egy reménységünk: leborulhatunk az Atya elé, és megkaphatjuk a Csodát. Nem a siker, nem a jó eredmény a csoda. Ez mind keveset ér. A csoda Ő maga, és hogy elveszettségünkben Elé borulhatunk, és Ő felemel, sziklára állít minket. És az, hogy ezt jártomban-keltemben, napkeltétől napnyugtáig taníthatom, vagyis úgy, ahogy Ő mondta nekünk, azoknak, akiket rám bízott, és akiket a legjobban szeretek, .