Mentőakció a Mont Blanc-on , avagy a titkos összeköttetés

Miféle kötelékek létezhetnek egy alig négyéves fiúcska és a dél-franciaországi hegyimentő akciócsoport között? Szívesen elmesélem, ha valaki ebben a melegben egy kis hófödte kalandra vágyik.

Akkoriban nem laktunk messze Dél-Franciaországtól, így nyári szabadságunkat ezen a csodás vidéken töltöttük. Miután megjártuk a forró homokkal borított tengerparti kempingeket és feltöltődtünk a fenséges öreg hajók és az azúrkék víz látványával, kifinomult technikával betuszkoltuk hihetetlen mennyiségű felszerelésünket, valamint - akkor még- két fiunkat a sohanemelégnagy autónkba, és nekivágtunk a hegyeknek. A pálmafákat és romantikus városokat elhagyva estére a Mont Blanc lábainál álltunk elhűlve a havas hegyek látványától (és persze a hirtelen-hideg estétől). Elfoglaltuk a helyünket az ifjúsági szálló öreg faházában, majd másnap bevettük magunkat a hegyekbe. Gyalogtúra, vasút, felvonó, gyalogtúra-és 2525 méteres magasságból csodáltuk a felhők rejtélyes színeváltozásait. 

A gyerekek élvezték a szabadságot és a maroknagyságú köveket, mi a vad tájat és a madarak útját lestük. Épp elindultunk volna a völgybe vezető ösvényen, amikor hirtelen elkomorodott az ég játéka. Egyszeriben a semmiből kerekedett sötét vihar zárt körül bennünket. Orkán erejű szél lökdösött, átláthatatlan esőfüggöny takarta el a világot előlünk. A gyerekeket felkapva rohantunk a közeli menedékházba, ahol addigra már népes csapat szárítkozott. Mi is elhelyezkedtünk, és a kis hátizsákunkból elővettük a régi, mindig jókor jövő, háztartási kekszet. Egy darabig izgatottan figyeltük a vihart, elfogyott a keksz is, az elemek tombolása azonban nem enyhült. Hamarosan a vizünk is elfogyott, de a viharban semmi változás. Órák teltek így el. Gyalog elindulni lehetetlen volt, és tilos is. Ábel ekkorra már elaludt Apukája ölében. Újabb idő elteltével közölték, hogy a villám belecsapott a felvonóba, így hiába enyhült az idő, azzal se lehet lemenni. A négyéves, ám már zsenge korban igen praktikus gondolkozású Matyi ekkor turkálni kezdett kis hátizsákjában. Nézem, mit csinál. Előveszi a működésképtelen CB-t, amivel játszani szokott, benyomja az „adás” gombot, és az eldugott menedékházból rezzenéstelen arccal hívja magyarul a helikopteres mentőket. Majd vár. A helyzet akkor lett nagyon gyanús, mikor forralt bort és teát kezdtek osztani- ingyen. És ekkor hirtelen kivágódott az ajtó. Két bukósisakos alak lépett be: „Helikopterrel fogjuk Önöket leszállítani a völgybe. -és felénk intve folytatta- Először a kisgyerekesek jöjjenek!”-mondták hegyi-franciául. „A fejüket hajtsák le, amikor a géphez mennek, a gyerekeket vegyék ölbe!” Pár perc múlva a menedékház már messze a lábunk alatt imbolygott. A völgyben eszméltünk fel ámulatunkból, amikor Matyi a távolodó helikopter után nézve elégedetten megjegyezte: „Még jó, hogy hívtam őket!”

Mindig nevetünk, amikor ezt a történetet emlegetjük. De most az jutott eszembe, mennyi üzenet van ebben. Hát nem ilyenek vagyunk mi is? Az imádságaink néha olyanok, mintha egy nem működő rádióval érthetetlen nyelven akarnánk segítséget hívni. Nem jól mondjuk, de még ezt se tudjuk. Isten mégis hallja, érti, és jön. Vagy már hívni sem merjük, hisz tudjuk, hogy nem jó a rádiónk, nem tudjuk a nyelvet… Isten mégis hallja, érti, és jön. Úgy segít, ahogy kell, nem a gyengeségeinkre néz, felemel, biztos helyre visz.  Még több is lehet ebben a hirtelen kapott mai példázatban, ha van, aki kihámozza!