Nem csak a királyé

„Olyan az Úr kezében a király szíve, mint a patak vize: arra vezeti, amerre akarja.” Péld 21:1

Néhány napja autónkat szervízbe kellett vinni. Legkisebb fiunk is elkísérte férjemet a mindig izgalmas szerelőműhelybe. Békésen figyelték, amint a férfiak dolgoznak, amikor ijesztő, hangos sziszegéssel egyszercsak szanaszét fröcsögött valami sűrű lé.

Ajjaj, itt nagyobb a baj, valahol csőtörés van! Azaz a pár perces projekt helyett néhány napos javítás előtt állunk. Az autó tehát a szerelőnél maradt, férjem taxit hívott. Beszálltak, és azon gondolkozott, miért is akarta ezt így Isten. Nem  hiányzott a nagyvároson át 80 km taxiköltsége, de nem lehetett mit tenni. Közben felmérte a sofőrt, és beszélgetni kezdtek. Muzulmán származású fiatal férfi volt- még Belgiumból ismertünk muzulmánokat, sőt egy misszionáriust is közülük, mégis ilyenkor valahogy több félelemkeltő gondolat jut az ember eszébe, amikor szeretne bizonyságot tenni. A hátsó ülésen muzulmán témájú prospektusok hevertek. Férjem imádkozni kezdett. Aztán már csak azon kapta magát, hogy egyre mélyebb beszélgetést folytatnak Jézusról. A férfi itta az üzenetet. Kérdezett, hallgatott, érvelt, gondolkozott. Időközben hazaértek. Szép borravalót kapott emberünk, mert azt tanultuk, ezzel a figyelmességgel szíveket lehet megnyitni arra, amit mondunk. Megterhelte a pénztárcánkat a költség, de nagyobb volt az öröm a győzelem és afölött, hogy valaki, aki eddig nem, most végre hallhatta az Örömhírt.       

                                                     .

Eltelt pár nap, elkészült az autó. Együtt mentünk vissza érte. Komoly költségre számítottunk alkatrésszel, munkadíjjal együtt. Nagy meglepetésünkre azonban a szerelő csak annyit mondott: „Ez a mostani javítás nem kerül semmibe”. Hogyan? Miért? Meglepődve állt férjem a helyzet előtt. Ilyet errefelé nem szoktak mondani...De aztán hamarosan megértettük. Hát, persze! A Nagy Tervben biztos az állt, hogy aznap azzal a taxisofőrrel kell megosztani az Üzenetet. Hát, ehhez meg pont annak kellett történie, ami történt. Isten pedig eltörölte a költségünket, kedvességből. Meg talán azért, hogy észrevegyük és örüljünk a Keze nyomának. Újabb emlékeztető arra, hogy mindenki és minden az Ő kezében van. Megszervezte mindkét találkozást, odavezette az embereket. Nekünk meg csak az a feladatunk, hogy Neki engedelmeskedjünk minden részletben. Jézus egyenesen azt mondja, hogy ha szeretjük Őt, megtartjuk a paracsolatait- János 14,15. Mondjuk, ha azt értjük meg,  itt az alkalom a szólásra, akkor vegyünk erőt minden bennünk keringő kifogáson és tegyük meg, akármilyenek is a körülmények- a többi az Ő dolga. Amikor engedelmeskedünk, látunk csodákat, úton-útfélen.  Egyre mélyebb lesz Vele a kapcsolatunk, ahogy látjuk a Keze nyomát. Minél mélyebben vagyunk Benne, minél apróbb részletekig, annál többet és annál árnyaltabban látunk.  Annál jobban egyek leszünk Vele és részei az Ő világának. A körülményeket meg, ha tiszta a szívünk, nyugodtan Rábízhatjuk. Aki a királyok szívét úgy vezeti, mint a patak vizét, az ne tudná az embereket körülöttünk irányítani?

Mentőakció a Mont Blanc-on , avagy a titkos összeköttetés

Miféle kötelékek létezhetnek egy alig négyéves fiúcska és a dél-franciaországi hegyimentő akciócsoport között? Szívesen elmesélem, ha valaki ebben a melegben egy kis hófödte kalandra vágyik.

Akkoriban nem laktunk messze Dél-Franciaországtól, így nyári szabadságunkat ezen a csodás vidéken töltöttük. Miután megjártuk a forró homokkal borított tengerparti kempingeket és feltöltődtünk a fenséges öreg hajók és az azúrkék víz látványával, kifinomult technikával betuszkoltuk hihetetlen mennyiségű felszerelésünket, valamint - akkor még- két fiunkat a sohanemelégnagy autónkba, és nekivágtunk a hegyeknek. A pálmafákat és romantikus városokat elhagyva estére a Mont Blanc lábainál álltunk elhűlve a havas hegyek látványától (és persze a hirtelen-hideg estétől). Elfoglaltuk a helyünket az ifjúsági szálló öreg faházában, majd másnap bevettük magunkat a hegyekbe. Gyalogtúra, vasút, felvonó, gyalogtúra-és 2525 méteres magasságból csodáltuk a felhők rejtélyes színeváltozásait. 

A gyerekek élvezték a szabadságot és a maroknagyságú köveket, mi a vad tájat és a madarak útját lestük. Épp elindultunk volna a völgybe vezető ösvényen, amikor hirtelen elkomorodott az ég játéka. Egyszeriben a semmiből kerekedett sötét vihar zárt körül bennünket. Orkán erejű szél lökdösött, átláthatatlan esőfüggöny takarta el a világot előlünk. A gyerekeket felkapva rohantunk a közeli menedékházba, ahol addigra már népes csapat szárítkozott. Mi is elhelyezkedtünk, és a kis hátizsákunkból elővettük a régi, mindig jókor jövő, háztartási kekszet. Egy darabig izgatottan figyeltük a vihart, elfogyott a keksz is, az elemek tombolása azonban nem enyhült. Hamarosan a vizünk is elfogyott, de a viharban semmi változás. Órák teltek így el. Gyalog elindulni lehetetlen volt, és tilos is. Ábel ekkorra már elaludt Apukája ölében. Újabb idő elteltével közölték, hogy a villám belecsapott a felvonóba, így hiába enyhült az idő, azzal se lehet lemenni. A négyéves, ám már zsenge korban igen praktikus gondolkozású Matyi ekkor turkálni kezdett kis hátizsákjában. Nézem, mit csinál. Előveszi a működésképtelen CB-t, amivel játszani szokott, benyomja az „adás” gombot, és az eldugott menedékházból rezzenéstelen arccal hívja magyarul a helikopteres mentőket. Majd vár. A helyzet akkor lett nagyon gyanús, mikor forralt bort és teát kezdtek osztani- ingyen. És ekkor hirtelen kivágódott az ajtó. Két bukósisakos alak lépett be: „Helikopterrel fogjuk Önöket leszállítani a völgybe. -és felénk intve folytatta- Először a kisgyerekesek jöjjenek!”-mondták hegyi-franciául. „A fejüket hajtsák le, amikor a géphez mennek, a gyerekeket vegyék ölbe!” Pár perc múlva a menedékház már messze a lábunk alatt imbolygott. A völgyben eszméltünk fel ámulatunkból, amikor Matyi a távolodó helikopter után nézve elégedetten megjegyezte: „Még jó, hogy hívtam őket!”

Mindig nevetünk, amikor ezt a történetet emlegetjük. De most az jutott eszembe, mennyi üzenet van ebben. Hát nem ilyenek vagyunk mi is? Az imádságaink néha olyanok, mintha egy nem működő rádióval érthetetlen nyelven akarnánk segítséget hívni. Nem jól mondjuk, de még ezt se tudjuk. Isten mégis hallja, érti, és jön. Vagy már hívni sem merjük, hisz tudjuk, hogy nem jó a rádiónk, nem tudjuk a nyelvet… Isten mégis hallja, érti, és jön. Úgy segít, ahogy kell, nem a gyengeségeinkre néz, felemel, biztos helyre visz.  Még több is lehet ebben a hirtelen kapott mai példázatban, ha van, aki kihámozza!

Miért tanuljunk Igét a gyerekekkel?

Gimnáziumban az első németórán  Martinával ismerkedtünk meg

a tankönyv (ismerős a kép?) kb. ötödik oldalán, aki aztán- akkor még

nem tudtam- négy éven keresztül vezetett minket egyre mélyebbre

a nyelv rejtelmeibe. 

Utazott, evett, moziba ment, beteg volt, meggyógyult...,és mindezt

ékes német nyelven.

De hogy jön ez az igetanuláshoz? Úgy, hogy megütközésemre a tankönyv bevezető párbeszédét rögtön feladta a tanárnő otthoni megtanulásra. Micsodaaaa? Alig értem, mit jelentenek a mondatok! Az egész olyan idegen volt. Azért megtanultam. És most, figyelem! Ezt mondta Martina (vagy neki mondták?):-Wie war die Reise? válasz: Danke, gut, nur anstrengend! (Ó, K. tanárnő hogy ragyogna most, ha ezt látná!)

Hány éve is volt? Szerény becslés szerint is legalább 20, khm...inkább 28...

Felesleges mondatok? Akkor annak tűntek. Később már nem annyira, néha előkaptam és idáztem az egészet magamban, amíg be nem épültek a szavak a szótáramba. De nem is ez a lényeg. A legtöbben elő tudnak kapni ilyen mondatokat, vagy listákat a fővárosokról (Balogh tanár úrnak: Kolumbia fővárosa? Santa Fe de Bogota!), vagy valami másról.

Hányszor, de hányszor adott Isten helyén való szót a számba a korábban megjegyzett Igéken keresztül!

Ki az, aki szerint elképzelhetetlen, hogy lesz olyan, mikor nem olvashatjuk a Bibliánkat? Vagy nem is lesz? Állunk a hatóságok előtt a hitünkért? (Jézus mondja, nem én.) És ha lesz ilyen, nem akkor lenne épp a legnagyobb szükségünk arra az erőre, ami csak az Igében van?

Jó, ne menjünk ilyen messzire (bár azt hiszem, sokan nem is sejtik, ezzel mennyire nem megyek messzire). Merüljön csak le a telefonunk, legyen túl sötét a lapok olvasásához, vagy ragadjunk egy helyzetbe, ahol nincs nálunk a Biblia. Álljunk végtelen sorban az útlevélosztályon. Vagy inább álljunk egy hirtelen döntés előtt. Én naponta sokszor állok így, kérdezve, Uram, mit akarsz? És ha rajtam múlna, ezekben a helyzetekben következetlenül, érzelmi vezetés alatt, gyerekesen, vágyaim diktatúrájának engedve választanék. Hogy ezt nem mindig így teszem, az annak köszönhető, hogy ilyenkor előhívom az igeszalagot az agyamban, és a rohangáló szavak közül kiragadom azokat, amik odavezetnek a válaszhoz. Már csak ellenőrizni kell, hogy tényleg ideillik-e, és máris nem kell méregetni,milyenek a saját motivációim.

És a gyerekekkel mi van? Addig tanítsd őket, amíg lehet, az biztos bennük lesz. Később vagy elemükké válik, akkor örülhetsz, nagyon, vagy elhanyagolják. De nem fognak mindent elfelejteni. Tedd beléjük most, hadd vegyék ki később...

Ujra CHEC, Day at the Capitol

Day at the Capitol 2015 (nagyival)

Jakab

Nem is olyan rég született kedves barátainknak Jakab nevű fiacskája...A születését övező izgalmak miatt komolyabb imaáradat vette őt körül.

Jakab

Na, ez most csak eszembe jutott, és szeretem is, amikor szembe jut, mert mindig Isten hatalmára és kegyelmére emlékeztet, de nem ezért kezdtük el épp a Jakabot megtanulni. Mármint Jakab levelét, annak is az első részét. Évek óta tanulunk igéket, innen-onnan, ami épp szól hozzánk, vagy valami miatt kedves nekünk. két éve listánk is van ezekről, szóval nem lehetetlen az ismétlés. Mégis, továbbra is legtöbbször az Ige eszembe jut, de a hely nem...Persze ez nem dráma, de azért mégiscsak ütősebb úgy tanácsot adni valakinek, hogy nem kell rögtön a Google-hoz kapni, ha meg is akarom keresni a helyet. Meg aztán valahogy egész más folyamatában nézni egy igeszakaszt. Jakab levelét különben is szeretjük, hát így jutottunk el odáig, hogy tanuljuk akkor meg. Ja, meg a lelkészünk írt, hogy ki kapcsolódik be a Jakab 1 megtanulásába? Hm. Szinte már azt hittem, az én ötletem volt, most meg eszembe jut ez. Mindegy, belevágtunk. az első vers tízszer elolvasva, aztán másnap az előző napit tízszer fejből, az új tízszer elolvasva, Harmadik nap az első egyszer elmondva fejből, a második tízszer fejből, a harmadik tízszer elolvasva (ez egyébként egy tutti módszer John Pipertől. Lehet, hogy ő jobban el tudja mondani, de az 40 perc...).

Végül a kihagyásokkal (korai programok vagy egyéb közbejövések), a plusz ismétlésekkel kb. kétnaponta egy versre telt az erőnkből, de végülis megtanultuk. Egy családi vetélkedővel zártuk a projektet, amin pólót, fagyizós egyéni időt lehetett nyerni a kis pénz mellett, amit mnden résztvevő szabadon használhatott.

Róma 8, Jakab 4 és az Efézus 4, 17kk van versenyben. Melyik legyen a következő?

Petíció otthontanítóknak (is)

Itt olvashatod el , és szerintem Te is írd alá!

A 7 éves üzletvezető

Na meg a 9 és 11 éves. Az ő vállalkozásukról szól ez az írás.


Februárban mindenki csináltatott (ingyenes) névjegykártyát a saját üzleti profiljával, ami többek között kutyasétáltatás, gyerekvigyázás, illetve különféle művészeti tevékenységek listája. Illés (7) LEGO ékszereket, műanyag gyöngyképeket készít főállásban, Ábel (9) zsírkrétából olvaszt alkotásokat, illetve pékárukat süt (egyelőre kenyeret), Matyi (11) pedig a szolgáltatásai (pl. kutyahotel, felolvasás) mellett csokidesszertet és zsírkréta-műveket gyárt.
Március végén lesz egy vásár, ahol mindezeket értékesíteni szeretnénk, ők bérlik az asztalt, és az egyéb kiadásokat is ők állják, bár még segítek nekik könyvelni, de szeretnénk a vásárra azt is önállósítani.
Mindenki a saját ötleteit valósítja meg, bár tanácsadóként mindig mellettük állunk. Pénzük a beszerzéshez (ami nem magas összegű) az eddigi munkáikból vagy eladásaikból gyűlt össze. Persze az első vevők mi voltunk, de más ismerősök is vásároltak már náluk. Ez a kis üzlet nagyon fontos törvényekre és életszabályokra tanította már eddig is őket, és bár szülőként nehéz jól meghúzni a határt a realitás tanítása és a segítés között, de azt látom, hogy összességében nagyon életszerű leckéket lehet így megtanítani, és egész másképp néznek a pénzre is úgy, hogy nem hullik az ölükbe ingyen zsebpénz formájában, hanem kicsiben, de meg kell dolgozni a fillérekért.
...

Két éve kezdték a fiúk az első üzletüket. Vízilufival indult, és nem is üzletnek, csak kitettünk a kapu elé náhányat egy lavórba, hogy a nagy forróságban a hegyre kapaszkodó turisták vidám hűtését segítsük. Aztán kitettünk mellé egy becsületkasszát is. A sikeren felbuzdulva újabb lufikat vásároltunk, végül a nyáron a bevételből fagyiztak a  gyerekek.
A következő évben kitettünk ingyen hidegvizet a meredek utcánkra, hogy a forróságban felfelé kaptató emberek felfrissülhessenek. Nagyon népszerű volt, így ezt is bővítettük, limonádé és házi jegestea került mellé becsületkasszával együtt. Ez amellett, hogy néha hirtelen nagy bevételt hozott, igazi miniatűr személyiség-tanulmányokra adott alkalmat, és sok jó beszélgetésre. A legnagyobb csoportunk kb. 20 fős volt, szinte tábori konyhává kellett alakulnunk, hogy kiszolgáljuk őket.
Később gyümölcsökkel is bővítettünk, amit a helyi piacon vettünk kora reggel. Ez már kockázatosabb volt, de egy-két embertől eltekintve, akik ebben a fillérekért megvehtő drága barack nagy fogását látták, mindenki tudta, hogy hova tegye a becsületkassza lehetőségét, sőt, legtöbben nagyra értékelték a kedvességet, ami emögött volt. Nem tudom, mi lesz a következő évben, de azt látom, hogy a fiúk már tele vannak ötletekkel, és van fogalmuk arról is, hogy kell azokat működőképesen megvalósítani, és ez óriási dolog.