Az állatok iskolája, avagy Közoktatási Aesopus -folytatásos szappanopera, utólag megmondom, hány részben

Egyszer hallottam egy történetet. Aesopus is írhatta volna. Addig forgattam magamban, míg Közoktatási szappanopera született belőle.

Lássuk az első részt!

Az állatok (iskolai) olimpiája

Az állatok békében éltek kis életközösségükben. Volt abban erdő, virágos mező, folyó, mocsár és egy szép, sötét és mély barlang.

Egyszer aztán jött egy idősebb Nyúlhölgy. Az emberek városából jött ide nyugdíjas éveire. És egy csodálatos újítást hozott, úgy mondta. 

Egy reggel összegyűjtötte az összes állatot a mezőre, egy nagy fa tövébe. A halaknak még vizesvödröt is készített, hogy jobban figyelhessenek- 'Erről majd fokozatosan leszokunk', mondta, 'mert fel kell zárkóznotok a többséghez, akik enélkül is jól tudnak figyelni'. Mivel a többiek nem törődtek ezzel a megjegyzéssel, a halak kicsit szégyenkezve hallgattak, és azon gondolkoztak, eddig nem is tűnt fel nekik, hogy így le vannak maradva a többiektől... Észrevétlenül elkezdtek gyakorolni, minél több időt a levegőbe dugott fejjel figyelni.  A fára Nyúlhölgy felszögelt egy nagy ábrát.

Elmagyarázta, hogy kell fára mászni. A mókusok lázba jöttek és vihogva ugráltak a gyönyörűségtől, hogy ma mindenkinek fára kell mászni. Nyúlhölgy nagyon bölcs volt, kihívta őket tanársegédnek.

És elkezdődött az első lecke. Minden állat gyakorolt. Volt, aki egész ügyesen, például a majom egy pillanat alatt az ágak közt termett, és jókat nevetett a teknősön, a sünön, a kecskén és a többieken, akik hiába erőlködtek. A legszánalmasabb a hal volt. Épphogy kiugrott a vödörből, nekicsattant a fatörzsnek és máris a fűben vergődött. 

Nyúlhölgy egy ideig megértő és biztató volt, de aztán már nem tudta leplezni elégedetlenségét. 'Na, majd még gyakoroljuk, most gyertek, úszni tanulunk!' - mondta, és már vitte is a csapatot a folyóhoz. 

A társaság hangulata megváltozott. Néhányan, akik eddig izgatottan vagy fensőbbséges mosollyal vették az akadályt, most zavartan kullogtak a sor végén és drukkoltak, hátha valami közbejön, és mégsem érnek oda a vízhez. A macska volt az utolsó, felborzolt szőrrel leste, hogy tűnhetne el egy óvatlan pillanatban az erdő mélyén. A halak bezzeg elemükben voltak, alig várták, hogy szaltót ugorhassanak a jó, öreg folyóba.

 A macska épphogy túlélte, a medvének kellett kihúzni. A halakat megdicsérték, amitől kissé jobban érezték magukat ebben az új és idegen iskolában, de igazából a vízben átélt szabadságot ennél sokkal jobban élvezték, és nemigen törődtek a dicsérettel. Nem is értették, miért kell őket megdicsérni, mert elemükben vannak. 

Így teltek a napok, hetek, míg egyszercsak Nyúlhölgy bejelentette, hogy év végi osztályzóvizsga lesz.

'Egész évben gyakoroltunk. Meglátjuk, mennyit tanultatok. Mindenkinek ugyanaz lesz a feladata, így igazságos. Lássuk, ki lesz a legjobb! A kitűnő tanulókat a legjobb egyetemekre is fel fogják venni.  Aki figyelt és szorgalmas volt, az most majd láthatja munkája gyümölcsét'!

Az első állomás a fa volt. Minden állatnak sorra fel kellett másznia.  Nyúlhölgy ragyogó arccal, csillogó szemekkel várta az eredményt. A hal tudta, hogy nem okozhat csalódást. Hinni akarta, hogy ő jó hal. Meg kell csinálnia! Elszántan nekiugrott a fának, ahogy gyakorolta, minél mgasabbra. Őrülten csapkodott az uszonyaival, és haladt is 3-4 centit felfelé, amikor összeverve lezuhant. Egy darabig még vergődött a fűben, aztán a medve felszedte, visszatette a vödörbe. 

Lopva Nyúlhölgyre tekintett, és látta az arcán a rosszul leplezett csalódást. Forró szomorúság öntötte el a szívét, és nem tudta, hol hibázott, hisz egész évben odaadással gyakorolt... Talán mégse olyan jó hal, mint gondolta?

Végül minden állomáson túl voltak. A macska sokkosan szédelgett a víztől, az aligátor a sivatagi futóversenytől megvakult, csakúgy mint a barlangi tücsök a tűző naptól, a gilisztát alig tudták fellocsolni a magasugrás után, a kutya pedig sehogy nem tudott még év végén se repülni. 

Persze, mindenki jól teljesített egy-két számban, de az eszükbe se jutott, annyival több dologban kudarcot vallottak...

Végül minden állat hazament, és elgondolkozott azon, hogy eddig milyen vak volt, észre se vette, mennyi mindenben tehetségtelen, sőt, szégyenletes, és hogy vajon egyáltalán alkalmas-e valamire. 

Egyedül a csiga, aki valahogy kimaradt az egészből, örült igazán, hogy végre kibújhat a házából és folytathatja a legelészést anélkül, hogy észrevennék és őt is beiskoláznák...

Szülőébresztő 2. - Cipőt a cipőboltból, nevelést az iskolából?

 Természetes volt, hogy a gyerekek majd iskolába mennek. No-brainer. 

Aztán, amikor először ‘felsőbb utasításra’ - azaz egy határozott óvópedagógus instrukciójára, aki nyilvánvalóan jobban tudta, mi a jó a gyerekemnek,  mint én- otthagytam kisfiamat a számára érthetetlen nyelven beszélő óvó néni karjaiban, ő még nem tudta, ez milyen jó. Kapálózott, kétségbeesetten üvöltött és nézett, miközben próbált szabadulni. Én pedig belül zokogva és tépelődve, engedelmesen követtem az utasításokat, és kínok közt mosolyogva integettem neki, mert azt mondták, ezzel teszek a legjobbat. (Most is összeszorul a szívem, így 15 évvel később...)

                

Persze, sokan legyintenek erre, hisz úgy vannak vele (szerintem egyébként nem, csak beletörődtek), hogy kibírja, ez az élet, meg kell szokni. Én is ezt magyaráztam magamnak, ahogy fájó szívvel beültem a kocsiba… sőt, kicsit életképtelennek is tartottam magam, hogy ilyen nehezen megy ez nekem. ’Ugyan, ez az élet, ugyanezen mentem végig, mégis tudtam mindig, hogy anyu szeret, mit nyekergek itt!’

A második fiam csendesebb volt, csak könnyes szemmel rajzolgatta a szívecskéket nekem az ablakra, míg el nem tűntem a szeme elől, majd beült a ’buborékba’, egy kis magára csukható ülésbe szomorkodni, amikor elmentem. Most azt mondja, a legrosszabb gyerekkori emléke...

Valahol éreztem, hogy ez így nem jó, nekem, nekünk nem.

De a környezetemben ezzel senkinek nem volt baja, sokan egyenesen örültek, hogy már 3 hónappal a szülés után visszamehetnek dolgozni, és a babával szakemberek fognak foglalkozni. Mindenki csinálja, amihez ért...Off-nak érezték ezt az egész főállású gyerekezést. Hallottam sokféle érvelést, hogy ez mért jó mindenkinek, de közben a szívem nem hitte el. Később már felbukkantak szomorú sztorik arról, hogy az ilyen korán intézménybe került került gyerekek közül sokan már kiskamaszként komoly depresszióval küzdenek. Nálunk ez csak később történik meg, de  4 éves korban kötelezően, ami megrázóan korai.

Szóval, csekély részidőben jártuk az óvodát, minél kevesebbet, ami miatt hol nekem, hol a kisfiamnak tettek rosszmájú megjegyzést.

Ma már tudjuk, a bizalmas, szoros kapcsolat hiánya gyerekkorban pusztító. Kezd berobbanni a szülő-gyerek kapcsolat felemelkedése a korábban genetikainak hitt tanulási, viselkedési nehézségek kutatásai kapcsán is. (Ajánlom mindenkinek Dr. Máté Gábor: Szétszórt elmék c. felrázó könyvét, illetve csak annak, aki szereti, ha felrázzák -vagy nem szereti, de érdekli egy egész más magyarázat és megoldás az ADHD -és egyéb tanulásinak, vagy viselkedésinek hitt nehézségek- kapcsán.)

Egy ismerősünk beszélt egy tanulóközösségről, ahol szülők és diákok együtt tanulnak, együtt választják ki a társaságukat, a tantervet, a kirándulásokat, programokat, és még csak nem is kell ott lenni, ha másképp döntenek… Hogy?! 

Linkek ezek? Fűevők? Ez valami hobo dolog? De közben látom és ismerem az anyukákat, diplomaták, tanárok, magas szintű vezetők vagy csak rendes emberek rendes feleségei, és a gyerekek is teljesen vegyesek, csak valahogy biztosabbak és önállóbbak, és kerekebbek, tudják, mi érdekli őket, beosztják az idejüket, pedig nem idősebbek, nem zsenibbek, mint iskolás társaik… és valahogy szabadságuk van, véleményük a dolgokról, amit szépen meg is fogalmaznak, ha kell, felállnak, ha ki kell menni, rátesznek még egy leckét, ha túl izgalmas a téma, hogy abbahagyják.

Heuréka! Tudtam, ez az. Láttam azt a rejtett kincset működni, amit mi csak abban a kevés időben élvezhettünk, ami a mi drága időnk volt velük, és amit láttam intézményben megkopni nagyobb gyerekekben, magamban anno, és szinte mindenkiben...  ami az egyéniségeik tudattalan vagy közönyös elolvasztása,a középútra húzás, vagy a kifejezetten romboló, megsemmisítő vagy csak semmibe vevő uniform világ, amibe kénytelenek előbb-utóbb beolvadni.

Olyasmi volt ez az élmény, mint amikor a fogságban született szirti sast egyszer elviszik egy repülésre a hegyek felett-  amikor visszaviszik a ketrecbe, többé nem találja a helyét.  

Nem mondom, hogy mindenkinek ez az útja. De akinek igen, miért is nem teheti meg?

A NY-i Gyermekjogi Egyezményt ratifikálva Magyarország Alkotmánya kötelezően tartalmazza, hogy

a szülők joga a gyermekeik számára adandó nevelés (eredetiben: education- a szerző) megválasztása . 

Alkotmányos jogunk, hogy a saját gyerekeink oktatása megválasztásában felelős szabadsággal járjunk el! 

Erről és a magyar joggyakorlat ezzel ellentétes valóságáról fog szólni következő írásom. 

Addig is, akit érdekel egy család Amerikában guruló iskolája, azaz lakóbuszban világjárva tanulása, nézzen rá a meseesafiuk.blogspot.com oldalra. 

Készülőben a www.guruloiskola.hu , érdemes lesz néha megnézni azt is!

(folyt. köv.)

Ajánlott olvasmány: Dr. Máté Gábor: Szétszórt elmék pl. itt:

https://jokonyvek.hu/dr-mate-gabor-szetszort-elmek-a-figyelemhiany-zavar-uj-gyogymodja

 

Hova lett a gyerekem? (1. rész)

avagy: ‘Cipőt a cipőboltban…’

-Mi volt a suliban?

[Uhh. Elfelejtettem, hogy töri röpdolgozat lesz, Pisti…(nem is tudod, ki ő, utálom, félek tőle) megint kiröhögött, mindenki rajtam nevetett (megfogalmazatlan fájdalom)… á, nem kezdek bele, múltkor elkezdtem, csörgött a telód, rám néztél és felvetted, aztán már nem tértünk vissza rá, apa örül, ha végre híreket olvashat egy kicsit, hullafáradt és ideges, szegény, neked holnapra főzni kell, házi, minden meglegyen… ja, a tanár megint nem magyarázta el, mi a házi, sose működik az app, amin meg kellene nézni… de ebbe se kezdek bele, látom, fáradt vagy és feszült, szóval…]

-…Semmi.

Drága Anyukák és Apukák, de most csak azok, akik valahol a mélyben, vagy egész erősen dübörögve érzitek, hogy nem jó ez így…, akik látjátok, hogy felnőnek mellettetek, és egyre kevesebbet tudtok róluk, akik laza vállrándítással kínjukban nevetve mondjátok 10 éves korától, hogy ez van, kamasz…, akik, bár már ők is így nőttek fel, még mindig azt érzik: ’ennél több kell, hogy legyen, ennél több közöm van hozzá’, akik talán sejtitek, hogy még most is Ti vagytok a legfontosabbak. Tudjátok, hogy mindig is ti voltatok?

Emlékszel, amikor azt a csigát/ levelet/ hangyát nézte elmélyülten,

és talán akkor még tudtad, hogy neked kell leguggolni hozzá, hogy most ez a Te lehetőséged és dolgod is, hogy együtt nézzétek, hogy elmondd neki, amit te tudsz róla, hogy válaszolj a kérdésére, hogy csak gyönyörködj benne, hogy eszedbe jusson, amikor Te nézted így a csigát, a levelet, a hangyát valakivel, aki akkor neked szeretett óriás volt.

Igazad van, amikor azt érzed: most is így lenne jó. Talán már nem csigát, nem levelet- de nem jó, hogy már nem így van. Igazad van, amikor bántónak éled meg, hogy nem dönthetsz úgy, hogy kiveszel egy szabadnapot magadnak, és kiveszed a hetedikes gyerekedet is az iskolából, és csak kirándultok és beszélgettek… és itt megijedsz, mert olyan rendszeridegen ez a gondolat. És nem harcolsz érte, mert nincs erőd az árral szemben úszni, és nem tudnád kellően megindokolni (érzed, hogy ez milyen visszás?), betegséget hazudni meg nem akarsz.

De megint ott mélyen, halkan szól a hang, hogy ez lenne a helyes. Ez lenne a dolgod. Hogy ezek a pillanatok a legjelentősebbek. Hogy sose fog emlékezni arra, amit ezen a napon 7×45 percben elétolnak, de arra még te is élesen emlékszel, mikor apád egyszer elvitt horgászni, csak ti ketten, és amiket akkor mesélt a nádasban…

Igazad van, amikor azt hiszed, még ma is tudnád jártodban-keltedben tanítani. Hogy kár, hogy nincs veled, 

...amikor szereled a kapucsengőt, amikor egy jól pörgő megbeszélés végén sikerélménnyel fogtok kezet a munkatársaddal, amikor telefont kapsz, hogy édesanyád kórházba került, és amikor te ugrasz oda a mozgólépcsőt leállító vészgombot megnyomni, mikor a többiek csak bámulják, ahogy beszorul a kiskutya lába…

’Tanítsd a gyermeked jártodban-keltedben…’ bölcs, és ma nagyon is szívbe markoló ókori tanács szülőknek.

De hol aludtunk el ennyire?

Hogy kezdjük el, hogy tegyük be a lábunkat arra a kis helyre, ami még ott van? És hogy lépjünk finoman egyre közelebb ahhoz, ahol lennünk kellene?

Mik a jogaink és felelősségünk? Tudjuk egyáltalán? Vagy csak elfogadjuk, amit leosztottak?

Cipőt a cipőboltban, gyereket az iskolában?

Ajánlott cikk: Vekerdi Tamás: 10 tanács szülőknek

A diplomaták udvarában

 ...és egyszercsak behívtak a Király elé. Szégyelltem magam. Váratlanul ért, utcai ruhában, fésületlenül, nem a legjobb formámban voltam. De nem lehetett mit tenni. 

Még égetőbb szégyenérzés öntött el, mikor megláttam, hogy nem csak a Király van ott, hanem a belső teremben, ahova már csak a közvetlen munkatársai és barátai léphetnek be, most jónéhány, a médiából ismert nemzetközi diplomáciai vezető volt, meg olyanok, akiket nem is ismertem, mindenesetre mindenki hibátlan black-tie öltözékben és modorban. A szemük sarkából felmértek, és tudtam, rögtön helytre tettek...bármilyen sármos is lennék vagy hiperintelligens, sose lehetek közéjük való. Tudtam, minden mozdulatuk üzen- egymásnak. Egy pillantásból, egy mosolyból tudják, hogy 'nem az ő kutyájuk kölyke vagyok', és onnantól bármit teszek, csak udvariasságból állnak velem szóba, és a Király iránti tiszteletből. 

Nagyon nem értettem, mit keresek itt. Jaj, most komolyan, mi a túrót keresek itt? Hogy tűnhetnék el?

Ekkor odalépett hozzám a Király. Megremegtem.  És átölelt. Örömtől és szeretettől ragyogott felém. Rejtve oldalra pislantottam, nincs-e ott valaki, akinek szánta ezt a meleg pillantást-ahogy már néha volt részem ilyesmiben...de nem. Hagytam, csak történjenek velem a dolgok. Két frakkos szolgát intett oda, és egy hölgyet, aki szintén a szolgálója volt. Nem részletezem, de hamarosan én is úgy néztem ki, hibátlanul, mint a többiek. 

Néhány viselkedési szabályra is gyorsan megtanítottak, hogy ne kerüljek zavarba ejtő helyzetbe. Később is a közelemben maradtak, ha kellett, odaléptek és segítettek a külsőségekben. 

Ekkor a Király csendre intette az elit gyülekezetet, és ezt mondta rám nézve:

Ide tartozol. Mindig is ide tartoztál. Itt a helyed, bár még sokat kell tanulnod, de biztonságban vagy, és méltó a ruhádhoz, már most. 

Majd a többiekre tekintve folytatta: 

Ő az én lányom. Mindenben támogassátok, hogy felnőjön a méltóságához, amivel született. 

Ekkor értettem meg, miért vagyok itt. Valahogy éreztem már amikor rám nézett. Nem tudtam, mégis tudtam...

The days of window-shopping are over. in Him every face is unveiled. In gazing with wonder at the blueprint likeness of God displayed in human form, we suddenly realize that we are looking at ourselves. Every feature of His image is mirrored in us. This is the most radical transformation engineered by the Spirit of the LORD, we are led from an inferior mind-set to the revealed endorsement of our authentic identity.  (2 Cor 3:18, Mirror)

Angyalok és cápák

Tavasz volt Coloradoban, de Parker és a Mile High City erről tudomást sem vett. Május eleje volt, közelgett a szülinapom, ilyenkor mindig már illatos langymeleg fogad odakint. Ám ezen a napon, amikor  a garázson keresztül kiléptem a reggeli futóösvényemre, hirtelen a félméteres hóban találtam magam. Áááá! és mégegyszer: Ááááá! ...
Szeretem a hegyet, egyik lételemem, de az én májusom nem lehet ilyen! MÉG ITT SE, a Rockies tőszomszédságában. Ehhez már máe lelkiállapot kell, mint az én májusim.
3 nap múlva útnak indultunk Florida felé (az igazság az, hogy egyébként is ez volt a terv, ez a reggeli sokk inkább csak érzemi rákészülésnek mondható...).

A Mammoth Cave-en, St. Louison- ahol a kerek számú szülinapom ért-, keresztül végül pár hét alatt elértünk a Florida Keys-ig. Mesélhetnék a marathoni teknőskórházról, vagy a korallmerülésről (scuba diving), a tornádó farkáról, ami biciklin ért minket, vagy a Kubához legközelebbi partról és havannai szivargyárosokról, de ma reggel futás közben a cápás történetünk ugrott teljes erejével a szemem elé, hát azt mondom most el.

A Keys valamelyikénél hullámoztunk. Matyival, aki akkor 9 éves lehetett, egyre beljebb mentünk. Hamarosan rossz érzésem támadt, szóltam neki, hogy most már forduljunk vissza. El is indultunk a hullámokon keresztül, közben csak néha láttuk a partot. Egyszercsak heves integetésre lettem figyelmes. 

Két fehér ruhás alak állt a parton, és integettek.

 Füleltem, mit kiabálnak. "Shark, there is a shark!" Matyi ekkor úgy 5 méterrel mögöttem lehetett. Hátranézett és eszméletlen úszásba kezdett. Teljes erőmből felé indultam, és amikor elkaptam, nagyot rántottam rajta. Ekkor eltűnt mögüle az uszony.

Mintegy álomban, gyorsan kiértünk a partra. Még láttam a két fehérruhást, és megkérdeztem, mi volt ez. Igen, ez a fajta megtámadja az embert. De nem volt nagy példány. (Hahh, milyen megnyugtató, nem?!) Hogy miért fordult vissza, azt ők se értik. De elment.

Eltelt egy kis idő, mire feleszméltem. Sehol nem voltak. Se cápa, se a fehérruhás megmentőink. 

Különös nyugalmuk és kedvességük belém égett. Azóta se hagy nyugodni a gondolat, hogy angyalok voltak. 

New York-i kaleidoszkóp

Gondolom, a Nagy Almáról mindenkinek megvan a saját képe, ami akár teljesen más is lehet, mint mindenki másé.

Kilépve a klisékből, hadd mondjam el a magam sztoriját, ami igazából nem is egy történet, hanem mindjárt három. 

Az első 2002-be visz. Házasságunk első nyarán egy kéthónapos Greyhound-hátizsák-sátor-barátok-túra első állomása volt. 

Itt láttuk meg Amerikát, ami azóta második hazánk lett. De akkor ezt még nem is sejtettük. Szállásadónk egy ismeretlen lány volt, Kinga, és ha kicsit tényleg visszatekerünk annak a kornak a technológiai valóságába, hát világos, hogy egy telefonnyi ismeretség után fogadott be minket egy hétre kicsi külvárosi lakásába. Az akkor még romjaiban fekvő WTC gödre, a Szabadságszobor, az Ellis Island megrázó történetei, a mindenféle kultúra szabad és szabadságot adó egymásra rétegződése a boltokban, ételekben, zenékben, emberekben... ez volt az első. (Később, a Vadnyugat felé közeledve viccesen hatott, hogy a német Kaesetorte New York Cheese Cake néven fut... ezekbe most nem megyek bele)

12 év múlva, 2014 tavaszán már 3 fiúval és egy lakóbusszal bővülve, a 3. országjáró túránkon tértünk be ide. Manhattanben, a Central parktól 5 percre csoda folytán lakóbusznyi parkolóhely állt üresen, a barátaink utcájában. (Ilyen szerintem Columbus óta nem volt.)  Mindenesetre 2 hétig nem mozdult onnan a buszunk. Csak arra kellett vigyázni, hogy az utcaseprés idejére valaki beüljön, hogy ne büntessenek meg. Mi pedig bringákkal jártuk a Centrál Parkot, reggelente ott futottam, mellettünk a kóser fűszeres, vagy inkább mindenes, ahol megvettük a Fáraó-design felfújható boxzsákot Húsvétra-azaz inkább Passoverre...sose felejtem el, pedig már Buffaloban voltunk, amikor pukkadásig ütlegelték a fiúk... 

Aztán mégegyszer visszatértünk, Washington D.C. után, a legfurcsább ingyenes Campingbe a repülőmúzeum hangárjai mellett.

És most: tavaly ősszel egy különleges ajándékként támogatást kaptam egy jogvédő konferenciára Washington D.C.-be. Férjem pedig tudta, hogy akkor már NY is benne kell, legyen. Hihetetlen volt nekem, nem is fogtam fel, hogy egyedül megyek vissza. Két nappal az utazás előtt esett le, hogy egyéni programokat szervezhetek. Broadway...amit a fiúk zsenge korával nem léptünk meg soha. És egy könyvesbolt... a STRAND. 18 mérföldnyi könyvvel. Online félretetettem Ábel repülős enciklopédiáját használtan, tizedáron, amit még Taosban szeretett meg a könyvtárban, és azóta csak álmodott róla. Ismét a Central Park melletti szálláson, de most egyedül.

Ugyanazok az emberek, csak a 4 legfontosabb hiányzik... és aztán a felszabadulás abban, hogy merjem egyedül is megélni.

 

Felkavaró itt lenni először állampolgárként, ahol annyi élet fordult meg ...

Újraéltem a régi helyeket, hol könnyezve, hol ragyogva, ahol bicikliztünk, ezt-azt tettünk, és újra köszöntem annak a személynek, aki a gyerekek nélkül vagyok...persze, már nem ugyanolyanként, szinte saját mamámként, de mégis újra egyedül...ha csak pár napra is. Úgy, hogy közben tudtam: a vonal másik végén ott vannak ők, akik a legdrágábbak. 

A hajnal kincse, avagy Aslan a lakóbuszban

Narnia. Az idei tanévünkben a legnagyobb projektünk a 7 könyv feldolgozása, ezt tudja, aki olvasta már ősszel is a blogot. Eredetiben olvassuk, egyénileg, majd közösen megbeszéljük a Further Up... könyvünk alapján. Bibliaismeret, igetanulmányozás, történelem (ókortól a II. Világháborúig), művészet, földrajz, politika, angol irodalom, világirodalom, "fogalmazás" és rajz, biológia és szakácskodás, matematika és Sherlock Holmes...szóval, mint az élet, olyan ez a projektünk.

Én is olvasom a könyveket, és bár az utóbbi években nem jutott időm a praktikus irodalmon túl - mint pl. Hogyan szedjük le gyermekünket a hűtőszekrény tetejéről, hogy leüljön tanulni?, stb.- egyéni olvasásra, most annál inkább élvezem a kezdeti lelkifurdalástól megszabadulva, hogy a valóságból kicsit kiemelkedve, egy mese szárnyain át nézhetek az élet nagy kérdéseire. 

Merthogy Lewis ezekről beszél a narniai kalandozások során. Sőt, némelyik fejezetnél meg kell állnom, kiszállni, és a gyerekeket is kivenni a történet sodrából, és mintegy kimerevített

képre, ránézni a történet pillanatára és kielemezni, mekkora élet-mondás van benne. 

Különösen két fejezet volt eddig ilyen nekem. Az első a Caspian hercegből Lucy hajnali találkozása Aslannal. Tizedik fejezet. Különösen abban a nagyon nehéz, hónapokon át tartó időszakban, amikor egy valóban lehetetlen csoda kellett volna a továbblépésünkhöz egy igen meghatározó kérdésben, de a csoda nem jött. Semmi sem jött, csak én keltem hajnalonként a szokásosnál is korábban, hogy Istennel töltsem a pirkadat előtti órákat... a regényben ezekben a napokban Lucy is ezt tette, és Aslan engem is ébresztett (az igazi, nem a mesebeli), és kihívott az éjszakáimból...

Egyik reggel megint 4 óra előtt már előrementem a lakóbuszban, csendben kávét főztem és óriási kérdéseimmel a vállamon csak Vele voltam. Már nem is igazán válaszokat vártam. Elfogadtam, hogy lehet, hogy most nem annak van itt az ideje. Csak egyszerűen átöleltem Őt (akárcsak Lucy Aslan sörényét). Vele voltam és sírtam a boldogságtól, amit a legnagyobb kétségek közt vergődve is, a jelenlétében átéltem.
Hónapokig kérdeztem, küzdöttem, böjtöltem, kétségek közt hányódva fohászkodtam. És most hirtelen csend volt. Csak Ő és én a hajnal sötétjében meghitten. Én gyermeki bizalommal, Ő úgy, amilyen, tökéletes szeretettel és békével.

Pedig igen fontos válaszokat vártunk mindannyiunk életére és az iskolánkra nézve. 3 ország, két földrész...hogyan tovább? Hacsak jönne ez a válasz! Aztán jött, de olyan, ami csak tovább növelte a kérdéseink számát és súlyát. Mindez egy középiskolai év előtt és közben.( Próbálok úgy fogalmazni, hogy egyszerre feleljek meg a "ne legyen túl személyes" külső, és a "legyen személyes, amit mondok" belső követelményeinek, ami, ugye, eléggé lehetetlenül keskeny palló...de a kitartó olvasók a memoárjaimban, ami 45 év múlva jelenik meg, mindent elolvashatnak majd, a különös tényeket, amikre most csak homályosan utalok, addigra ugyanis lejár a "konkrétum-moratórium", haha.... Szóval, a lehetetlent próbálom. Azért tartsatok velem!) 

Mert akkor reggel, amikor már nem is kérdeztem, csodálatos élményem volt. Mintha csak nézném a saját történetünket, és mintha valóban odasétáltam volna Istenhez, Aki most még a szokásosnál is valóságosabban jelen volt, és erőteljesebb volt jelenléte, mint bármi más, ami kézzelfogható.

És ezen a napon történt a csoda: teljesen váratlanul, és már a lezárt válasz után minden megváltozott. Most sem tudom, miért, de hirtelen levelet kaptunk, hogy minden valóságelemet, körülményt  félretéve előre hoztak egy dátumot, de vagy fél évvel, ami a helyzetünkben ég és föld. Magyarázat nincs. Enberi erő, közbenjárás nem segített. Kb. mint amikor Illés szívén benőtt a lyuk, amire az orvosok ma is azt mondják: nem lehetséges.

És tudjátok, mi a legkülönösebb? Hogy az értesítést akkor küldték el, amikor azon a hajnalok hajnalán kimentem és Vele beszélgettem- már nem is erről, csak Róla és rólam.