Utazás előtt (rövid, nem sok tanulsággal)

Utazásunk előtt próbálom csökkenteni a cipelendő dolgok térfogatát és súlyát. Ennek 2 bevált és egy nem annyira jó, de hatékony módja van, ami a tanfelszerelést illeti.

1. Amit lehet, kiváltani e-bookban, beszkennelni, stb.
2. Amit lehet, megtanulni még indulás előtt, így nem kell cipelni a tudástárat.
3. (ez a nem jó) Spontán otthonfelejteni néhány segédanyagot.

Bye-bye matek félév, avagy miért (is) éljen az Otthoniskola?

Év elején, illetve már tavaly észrevettem, hogy Illés, aki most 6 és fél éves, nagyon virít matekból. A szorzótáblát még értettem, miért tudja, hisz végig ott fülelt, mikor tesóját tanítottam. De aztán spontán élethelyzetekben, akár összeadásokkal kombinálva hibátlanul használta, ez már feltűnt.

Pl. kérdeztük, hányszor 12 a 48. Erre azt mondja: 4-szer. Honnan tudod? Háát, egyszerű. Kétszer tizenkettő az huszonnégy, és abból kell kettő. Kétszer kettő meg négy, ugye...

Fantázia: Vajon mi lenne, ha ugyanez "rendes" iskolában zajlik?
Először is, nem is biztos, hogy felfigyeltem volna rá, átlag törődéssel egyszerűen jó matekosnak ismerem.
Másodszor, nem is fejlődött volna ennyire ki ez a képessége, mivel csak a keretek közt maradva tanult volna, nem találkozva rendszeresen a felsőbb osztályk anyagával.
Harmadszor, ahogy ismerem, most kapnám az első komolyabb figyelmeztetéseket, hogy nem tud viselkedni órán, ami persze ebben a korban, ha valaki 45 percet unatkozik, nem is olyan különös, de nyilván a tanítót meg zavarja...
Kudarc, unalom, negatív visszajelzés, nekem  egy "EJNYEANYUKA" élménnyel több.

Mi a valóság folytatása?
Illéssel a múlt héten (vagyis a tanév 3. hetében) befejeztük az első féléves matek tananyagot, leteszteltem, és egy félkilós könyvvel könnyebben, egy szuper élménnyel megrakva indulunk lelkesen tovább. Győzelem, ünnep, biztatás, öröm.

Gondolatok az otthon-iskoláról

Idén harmadik éve csináljuk az otthontanítványozást. Minél több, annál jobb- most már ezt mondom.
De korántsem indult olyan könnyen, nekünk is kellett hozzá néhány év, hogy rászánjuk magunkat. Sőt, egyszer már belevágtunk, de a helyi iskola támogatásának hiánya és az én tapasztalatlanságom miatt, meg mert harmadikos fiunknak nagyon szimpatikus volt a tanító néni, végül elbizonytalanodtunk.
Aztán újra nekivágtunk, most már más iskolát keresve. A reménytelenségben Isten az ölünkbe pottyantotta ezt az ajándékot: szó szerint egy piacon, paradicsompalánta-vásárlás közben lépett elém a megoldás egy rég nem látott osztálytársam személyében. Erről később felteszek egy történetet.

Azóta sokmindenen átmentünk. köszönöm, hogy annyira értékeltétek, hogy egyes nehéz fejezeteket itt is megosztottam.

Idén megint úton leszünk, a szó minden értelmében. A tanmenetünkből néhány dolgot elhagytunk, néhány kissé döcög így év elején, néhány viszont gyémántkeménységgel vésődött az órarendünkbe. Ilyen a Világmisszió. A népekért nem lehet elég buzgón imádkozni. Egyik legnagyobb örömöm, mikor fiainkat olyan országokért, népcsoportokért hallom hozzáértéssel és szívvel-lélekkel imádkozni, akikről azelőtt fogalmunk se volt.

Az idei év az idegen nyelvek éve lesz. Ez az egyik újításunk. Most, hogy már angolul jól megtanultak (a nagyok legalábbis), a németet is felvettük. Matyival a franciát próbáljuk újra aktivizálni, Ábel pedig továbbra is hűen elhívásához, spanyolt tanul. Hozzáteszem, spanyolul én sem tudok, de vannak segédeszközeink.
Ismeritek a busuu.com-ot?

Ezt is megértük...digitális tankönyvek a "polcunkon"

Mindig is a papírirodalom híve voltam. Sokszor a könyvesboltokba, antikváriumokba csak az illatért tértem be, és -ha nem sokan látták-, minden érdekesebb künyvbe beleszagoltam. Tudom, hogy néhányan ezt nagyon értik, másoknak meg teljesen idegen. Nekem meg az volt idegen, hogy egy képernyőn mű-lapozzak (mégha a papír susogását próbálják is visszaadni).
Idén aztán beújítottunk. Jó, benne volt az is, hogy megint súlyhatárokkal utazunk a könyveinkkel, meg hogy nem lehetett idén beszerezni aug. végén a tankönyvboltokban a 6. osztályos könyvek nagy részét...de végül megtettem: letöltöttem a megfelelő tananyagot, és el is kezdtünk e-tanulni. Persze matekprogramunk eddig is volt így, és többhónapos utazásokra nagyon is jól jött. De most csak ezek vannak! Persze, csak bizonyos tárgyakból.

Hogy hogy működik? Teljesen gyerekfüggő. Matyi (6.o.) élvezi, örül, hogy végre megléptem. De ő évek őta számítógépszakértő a családban, és még azt is kitalálta, hogy tud "beleírni" a munkafüzetbe, ami csak betekintésre jön át....Ábel (3.o) éppolyan 'papírillatú', mint én. Ő nehezebben vette, hogy  a Környezet nem tapintható. De aztán hamar megbékélt. Mindenesetre a nagyihoz egy kisbőrönddel kevesebbel érkeztünk.

Kettenkettő

Legkisebb (érzékenyebb ifjaink kedvéért, mondjuk: legkevésbé nagy) fiammal matekoztunk. Van ehhez egy programunk (CTC Math). A program felmérte a tudásszintjét, és bedobta őt a 100-as táblába, hogy írja le a gép által kiszemelt számokról indulva a következő néhány számot tízesével csökkenve...Illés első osztályos, immár két hete, és még gyakran fordítva írja a számokat...nem lesz ez egy kissé nehéz? Feszülten vártam, mi lesz...erre írja: 52, 42, 32, 22. Ámultan nézem...wow...aztán hirtelen nevetni kezdek, ahogyan hangosan is mondja a számokat: ötvenkettő, negyvenkettő, hármonkettő, kettőnkettő....

A meggyfa

Illéssel séta közben egy gyümölcstől roskadozó meggyfa mellett haladtunk el. Persze megálltunk, és a hegymenetre egy kis energiát ettünk magunkhoz. Illés rövid szünet után megszólalt:

-Anyu, ez az egész fa egyetlen meggymagból lett?
-Igen.
-De akkor az első meggyfa hogy teremtődött, ha akkor még nem volt mag?


Szeretem az otthontanítást, szeretem ezeket a kérdéseket, és szeretem, hogy nem egy idegennek teszi fel, aki ki tudja, mit válaszol rá...a tyúk meg a tojás örök dilemmája. Pedig, ha komolyan vesszük a Genezist, rövid és tiszta a válasz: tyúk. És: meggyfa. (Genezis vagyis 1Mózes 1:11)

Az elveszett fényképező

Sokan nem merik elhinni, hogy Istenünk nemcsak a nagy dolgokról gondoskodik számunkra, hanem minden apró részletet szeretettel rajzol az új napunk papírlapjára, és csak a szemünkön múlik, mennyi kis, személyesen  nekünk elkészített részletet veszünk észre.

Illés a hatodik születésnapja után ünnepélyesen használatba vehette a kis zseb-fényképezőgépünket. Nagy lelkesedéssel fűzte a kezére, és akárhova mentünk, buzgón kattogtatott. Buszok feliratait, hiányzó csavar helyét közelről, embereket, autókat, magas házakat kapott lencsevégre. Aztán felfedezte, hogy magát is tudja fényképezni. Új fejezet nyílt a játékában, ’Arcok és grimaszok’ címmel. Csodálkoztam, mennyire gondosan vigyáz új kincsére, mindig tudta, hol van, és ha véletlenül otthon maradt, még az ajtóból visszaszaladt érte. Igazi kis fotóriporter lett pár nap alatt.

 Egyszer egy nagy hajóra mentünk. Emeletek, fedélzetek között lépcsőztünk, régi fényképeket nézegettünk, hajókormány, kapitányi híd, fel-le, ki-be, aztán rövid túlélő-uzsonna-és egyszercsak...hol a fényképezőgép? Illés pontosan emlékezett, hol tette le utoljára, egy monitor tetejére, amikor valami történelmi felvételt nézett a hajó útjairól. Visszaszaladt oda, de csak hűlt helyét lelte a gépnek. Elkeseredetten kerestük, végigjártuk az eddigi utunkat, még a mosdóba is benéztünk, de semmi. Jaj, hogy mért nem töltöttem le a képeket pár napja, amikor kérte...csak nem volt idő rá...Nem is a gép értéke fájt, hisz csak egy régi kicsi, egyszerű zsebfényképező volt, de a képek...az első albuma...és tényleg jó képek voltak, meglepően jók...”Ó, Istenem, kérlek, bocsásd meg, hogy erre nem volt időm...és hogy nem akasztottuk a nyakába, vagy nem figyeltünk jobban. Igaz, hogy eddig mindig tudta, hol van, és láttuk, hogy olyan jól vigyáz rá, nem tartottuk szükségesnek, dehát mégiscsak egy hatéves...Kérlek, ha lehet, kerüljön elő, kérlek, hadd tanuljuk meg ennyiből, és ne kelljen elveszíteni a képeket ehhez a leckéhez...”-fohászkodtam. És tudtam, hogy Ő nagyon szeret, akárhogy is lesz. Megkérdeztük a biztonsági őrt, nem adtak-e le neki egy kamerát, de sajnos nem. Rádiózott a Talált tárgyak osztályára, az információs pulthoz, de semmi. Az ajándákboltban sem adták le...Fájó szívvel mentem haza, és miközben próbáltam pozitív lenni Illés felé, belül mart a szomorúság. Az utolsó reményünk az volt, hogy meghagytuk a telefonszámunkat, és megígérték, hogy ha megvan, értesítenek. Igenám, de holnap reggel elhagyjuk ezt a várost... ’Istenem, legyen meg a Te akaratod.’ Másnap hajnalban keltem. Reggeli csendességem egy részében ismét csodáért imádkoztam. Összepakoltunk az induláshoz. Alig vártam a hajó nyitási idejét, hogy felhívhassam őket. Üzenetrögzítők, üres kapcsolások...Végül indulni kellett. Férjem kedvesen mondta, hogy nem messze a hajótól megyünk ki a városból, kiugorhatok megnézni, megvan-e. Újabb szikra reménység. Beszaladtam a pulthoz, megkérdeztem...nem, sajnos nem adtak le semmit.

Most már vége. Kemény tanítás. Máskor lesz időm archiválni, amit a gyerekek csinálnak. Ha nem, elveszek másból. De milyen jó lett volna, ha nem ilyen áron kell ezt megtanulnom... Láttam Illés lelkes arcát, ahogy visszanézte a fényképeit, láttam, ahogy kérte, hogy töltsem le őket, ahogy nevetgéltek tesóival a vicces arcokon... ahogy a csavarhelyet mutatta a képen... és elsírtam magam.

A kocsihoz érve elmondtam a hírt a többieknek. Továbbindultunk. Aztán tízóraira elő akartam venni a müzliszeleteket. Ám ahogy benyúltam a dobozba, amiből tegnap is ettünk, egy hideg, kemény tárgyba akadt a kezem. „Nem lehet igaz”-tapogattam. A gép. Itt a kezemben, a müzlisdobozban. A többit el tudja képzelni mindenki. A többi kegyelem.