Tohono O'Odham Wapkial Ha-Tas

Na, és az meg mi? Kérdi az Olvasó, ha nem aludt még el a cím olvasása közben. Akit azonban inkább felcsigázott, annak elmondom, mi ez. 

Tohono- "sivatag". O'Odham: "nép".  

Wapkial Ha-Tas: Cowboy Ünnepség (fesztivál). 

A háttérben a sivatag, ott van Sells

A Kitt Peak Obszervatóriumból láttuk meg először a salakos-köves , Creasote bokros sivatagban végtelennek tűnő egyenesként csíkot húzó szürkés út mentén Sellst,a poros kis falut, ahol a következő 4 napot töltjük. 

Ez a csillagvizsgáló már a Tohono O'Odham rezervátum területén van, ezértsajátos feltételek közt működik. De erről talán külön írok a többi csillagászati élményünkkel egy csomagban. Most csak annyit, hogy itt Tucson környékén van a legsötétebb égbolt, és ez az egyik legmagasabban fekvő pont. Ez nekünk azért is jó, mert a bicajokat lekapva 16 mérföldön át lehet "konszolidált downhillezni"-ahogy ezt én nevezem. 

 A völgyben napközben 28-31 C a hőmérséklet, hajnalra kb. 12 fok köré hűl a téli levegő. 

Chili Popped-Up Bread (azaz pörköltes lágos)

Sells... aki olvasta Kayentáról a 2012. évi bejegyzést, hát, kb. olyan itt is. Rengeteg Prickly Pear kaktusz (a fajtagyűjtésünkben már 14 különféle Prickly Pearnél tartunk!), por, kő, szegényes házak, döngölt padló, öreg truckok, utcai navajo bread (azaz magyar lángos)-árusok, a helyi specialitás a lángosba csavart marhapörkölt. Rögtön tudtm, hog szeretni fogjuk őket:)- viccet félretéve, tényleg nagyon közel állnak a szívemhez nemcsak ők, de  a navajok is, hozzájuk is többször visszatértünk az évek során, és ha lesz időm befejezni azt az írást, itt is fent lesz néhány érdekes találkozás velük. 

Csütörtökön érkrztünk g hatalmas üres parkolóba a puszta közepén, ahol ingyen alhattunk is. mobil WC-k és nehezen megtalálható, de iható víz volt nem messze. 

Ovis "roping", vagyis lasszózás

Másnap az óvodások falovat szelidítettek, meg bocit hajtottak, aztán elmentünk a helyi sportközpontba az 5, ill. 10 km-es FUN RUN-ra. tényleg fun volt, merthogy a z indulási idő a saját szavaik szerint "indián 12 óra" volt, azaz 11-től 12:30-ig ki, hogy értelmezte. 

Az egyébként simán belefért, hogy amikor megjelentünk a Pow Wowon a 9-re hirdetett reggelire, akkor még a szervezők se voltak sehol. Olyan 11 körülre lett kész a reggeli, mi akkor már sajnos máshol voltunk. De olyan szeretettel fogadtak minket- az egyetlen családot, aki nem közülük volt-, hogy ezen csak nevetni tudtunk.

A futáson tehát utolsóként indultunk, mert a nevezés zárása előtt kevéssel ugyan odaértünk, de ez egyben azt is jelentette, hogy mivel nem egyben indult a mezőny, hanem folyamatosan, ahogy érkeztek a nevezők, így volt, aki már egy órája futott, mikor mi elindultunk. Hát, ez tényleg vicces volt. Aztán a 6. km-nél a sivatagi műútról levitt a verseny a sivatagi homokutakra. Kaktusz, Ocatillo, Cholla, Creasote, kő és hő. 

És kb 2 km-enként valaki egy truck mögül előkerült, hogy vizet adjon és megnyugtasson, hogy jó helyen vagyunk.  

Az utolsó km-nél pedig elszórtan 2-3 szakadt házikó, telepek, lesújtó szegénység- a falu kb. 30000  lakosának mintegy kétharmada él elszórtan a sivatagban. 

A Tohono népről még fogok külön is írni nemsokára, ide nem fér bele minden.

A célnál ke(d)vesen integettek, megkaptuk a törzsi pólónkat, aztán bedobtunk egy Pop-up Breadet Chilivel (ez a marhapörköltes lángos), és irány vissza a musztángokhoz.

Amikor visszaértünk a rodeóra, már élesben ment a küzdelem. Én még ilyet nem láttam (15 éve Barcelonában nem volt elérhető áron belépő). Tényleg durva volt. 

Aztán "roping", vagyis lasszózás, a legjobb páros 

2mp alatt fogta be a vadmarhát (egyik lovas a szarvára, másik a hátsó két lábára hurkolt).  

A leggyorsabb a csoportos vadbika-befogás volt, amikor 5 férfi (vagy nő) lovon és gyalog üldözőbe vette a marhát, aztán az egyikük ráugrott, leteperte (legalábbis ez volt a terv), és valaki ráült, majd egy adott pályán kellett kiirányítani a térről. A másik, amikor egy ember teperte le a vadat, és össze kellett mind a négy lábát kötözni. 

Folyamatosan, egyre izgalmasabban mentek a fordulók, az utolsó nap már tényleg lélegzetelállító mutatványokat produkáltak. A végén már szinte cowboynak (-girlnek) éreztük magunkat.

Közben belecsöppentem néhány helyi kosártáncos csapatba, meg egy Tamales-evő versenybe, ahol igen nagy számként ünnepeltek mint egyetlen európait, és amikor megtudták, hogy nem ettem még Tamalest, teljesen odavoltak. Éljeneztek, sőt valaki azt javasolta, fizessenek nekem 100 $-t. Ezen aztán mindenki jól szórakozott. 

Miután ellestem, hogy eszik a tamalest, nagy élvezet volt. Persze nem én nyertem, de megint jó pörköltes kukoricakását ettem kukoricacsuhéból kibogozva.

Az éves felvonulás: szépségkirálynők, veteránok, az Év Bébije, polgármesterek, törzsi vezetők, népfőiskola, rezesbanda, és a legkülönlegesebb: a 95 éves bácsi, aki ideköltözött, megtanulta az O'Odham nyelvet, majd lefordította  az Újszövetséget. Egy misszionárius párral leírták a nyelvüket, és így 1983 óta van írásuk. 

A mai iskolások már tudnak O'Odhamul betűt vetni, és a saját legendáikat olvasni. 

U.S. Veteránok

Baby Boy of the Year

Este koncert és csoport-tánc, ami egy egyszerű körtánc, jobb-bal, és újra, de mindenki részt vehet. Az alkohol nem volt probléma, mivel régebben az volt, ezért az egész rezervátumban tilos volt alkoholt árulni. Legközelebb másfél órányira van italbolt. De ez nem oldotta meg a fő problémájukat...erről majd a külön cikkben.

A Pow-Wowról még nem is írtam. A denverihez képest, amit 4 éve láttunk, ez igen kicsi verseny volt, ilyenkor a különböző törzsek ruhabemutatót tartanak, "Isten-táncot" járnak, aztán táncverseny , törzsi dob- és énekverseny (inkább kántálás, szövege nincs, ahogy lehet látni a vadnyugati filmekben), a végén pedig össztánc. Ez is 3 napos ünnepély volt, ingyen belépéssel, Menudo (marhagyomor és pataleves) ill. bablevessel meg hideg innivalókkal. 

Az utolsó este a búcsú-beli játékook, körhinták 3 órát ingyen üzemeltek, és a "nép" (így nevezik magukat) meghívott minket egy szuper indián vacsira. 

Találkoztam egy nénivel, aki a nagymamámmal egy évben, 1924-ben született. Megszorongattam a kezét, megsimogattam és nagyon kkülönös volt az egész... elképzeltem, ahogy ebben az indián faluban rugdalózik egy kisbaba, és ugyanakkor Kemenesmihályfán egy kis fehér lányka, és leélnek 94 évet, ó, milyen különböző életek, önmagában is megrázó végiggondolni..., és most itt találkozom vele, és a szemem előtt van Magyarországon a drága kicsi nagymamám is, akinek ugyanilyen selymes és vékony  a kezén a bőr, és aki ilyen szép nyugodtan néz a világra, mint aki már megágyazott magának valami sokkal szebbre.

Hát, most befejezem... Jelentkezünk még!